Én és a szuperérzékenységem

Mi és a szuperérzékenységünk.

2023. májusában, 1 évvel később, mikor az egyéni, szakemberrel folytatott 4 éves önismereti folyamatom már véget ért, rájöttem, hogy a segítőmmel átalakult kapcsolati minőségünket – még akkor is, ha ez sokkal több, mint a terapeuta-kliens viszony volt – meg kell gyászolnom. Ez a gyászfolyamat pedig olyan mélységeket indított meg bennem, amivel akkor már egyedül kellett szembenéznem, bevallom kezdetben azt hittem, hogy megbolondultam. Személyiségzavar teszteket töltöttem, ami persze mind negatív volt, majd egy negyedévvel később, amikor egy - már - baráti beszélgetés kapcsán a korábbi terapeutámmal a téma szóba került, nevetés tört ki, hogy mégis honnan eredt maga ez a gondolat. Ekkorra a lányom iskolás lett, ami egy új minőséget hozott az életembe, sok mindent zártam le akkoriban, sok minden összejött lelkileg is, ami egy komplex krízist okozott bennem. Október végére pedig egy kisebb idegösszeomlás keletkezett ebből. Amikor benne voltam, még nem volt biztos, hogy azzal van dolgom, de utólag minden jel azt bizonyítja, hogy az volt. Amire nagyon büszke vagyok, hogy ebből teljes önerőből, a szakmai tudásomat is alkalmazva magamon, gyógyszerek és külső segítség nélkül fel tudtam állni. Ekkorra viszont már kezdett érződni a lányom iskolakötelessége általi más minőség olyan mértékű nyomása, és tehetetlensége, amivel nem tudtam mit kezdeni, így a stresszkezelés nagyon fontossá vált a mindennapjaimban. Az idegösszeomlás tényét követően, megint visszatértem a kutakodáshoz, hogy mi történt velem az elmúlt hónapokban, mert azt éreztem, hogy bár a kríziseim mélyek voltak, de valami mégsem kerek nekem a történetben. Ekkor találtam rá először a szuperérzékenység tesztre. Kitöltöttem, szinte kivétel nélkül minden válasz igaz volt rám, majd amikor a gyerek tesztet is megcsináltam, akkor megállapítottam, hogy nemcsak én, de a lányommal mindketten azok vagyunk. Valahogy ezt az információt akkor csupán konstatáltam, majd félre is tettem. Volt egyfajta megnyugvás bennem, hogy jó, ez van, néhány információt elolvastam, de tovább nem foglalkoztam vele. Akkor még. 

Ahogy haladtunk előre az iskolaévben, az óvoda végére olvasni, a 20-as számkörben összeadni, kivonni, nyomtatottan írni tudó gyerekem kéziféket húzva nem akarta megmutatni tudását az iskolában. Bennem pedig hatalmas kérdőjeleket hagyott, hogy mi lehet az oka annak, hogy ennyire más kép jön le róla az iskolában, mint akit mi otthon ismerünk. Tavasszal már teljesen kétségbe voltam esve, elkeseredésemben autizmus, Asperger, ADHD teszteket töltöttem, amik negatívnak bizonyultak, majd ismét elém került a szuperérzékenység teszt. Kitöltöttem, és ekkor jöttem rá, hogy nincs mese, muszáj lesz mélyebbre ásnom a témában. Sikerült megvennem a gyerekekről szóló könyvét Dr. Elaine N. Aronnak, aki, mint megtudtam a szuperérzékenység témában mára már világhírű amerikai pszichológus. Ő maga, és fia is szuperérzékeny, számos kutatást végzett éveken keresztül, és könyveit is a kutatásokra, klienseivel való munkájából szerzett tapasztalatokra, saját életéből is merítetve alapozta. 

Amikor először a kezembe vettem a könyvet, azt éreztem, mintha rólunk írtak volna. Már az elején megtudtam, hogy általában a legtöbb szülő az elsős gyerekénél veszi észre, hogy valami van, mert az addig kialakult és megszokott rend megborul, és bár az új környezet, új kihívások elé állít mindenkit, de egy szuperérzékenyt pedig hatványozottan, ami sokféle módon jelenik meg. Ahogy olvastam a könyvet, nem csupán a gyerekemmel kapcsolatban adott válaszokat, hanem millió válasz érkezett önmagammal kapcsolatosan is. A számomra teljesen természetes és mindennapi dolgok, egy az egyben le voltak írva, meg voltak magyarázva, és igazából ez egy sokkot is adott egyben, mert minden olyan kérdésre, amire bár kerestem volna a válaszaimat az elmúlt évek alatt, de nem találtam, ott le volt írva feketén-fehéren. Nehéz volt ezt úgy emészteni, hogy közben még a gyerekkel is foglalkozni kellett ugyanebben a kontextusban. Első lépésként kivettem őt olyan szabadidős környezetből, amit akkor úgy ítéltem meg, hogy nem építően hat a szuperérzékeny jellemvonásaira, és más lehetőséget kerestem helyette, hogy hiányérzete ne legyen. A költészet napján egyik napról a másikra beszüntettem a mindennapos kis tévézéseket is, és külön kérésem volt minden családtagunk felé, hogy a telefont is kizárólag fényképezésre, vagy a fotók nézegetésére használhatja alkalmanként. Meddig volt sztrájk? Egy hétig még próbálkozott, felmászott a távirányítókért a felső polcra, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy automatikusan legózik, babázik, játszik mindennel, és nem is kérdezi, hogy lesz-e tévé. A tévénézést egy családi programmá formáltuk, aminek szabálya, hogy havi 1 alkalommal megnézünk valamit közösen. Tartható ez azóta is maximálisan. És mit eredményezett mindez? Kevesebb ingert adtam az amúgyis hamar túltelítődő idegrendszerének, így lehetősége volt más dolgokra helyezni a fókuszt. Kinyílt az iskolában, kezdte magát megmutatni. Kezdett az a gyerek lenni, akit én ismertem otthon. Önbizalma lett azáltal, hogy a saját értékeit felfedezni vélte. Feltettem magamnak többször is a kérdést annak ellenére, hogy a könyvben magyarázat van rá, hogy miért nem vettem észre korábban. De mindig arra a megállapításra jutottam, hogy azért, mert hozzám hasonló volt a legtöbb esetben. Így az örökölt dolgok sorába is bepasszolt nagyon sok minden, és nem tűnt fel, hogy ez más, mint az átlag. 

Akkor már több, mint 8 év önismeret volt a hátam mögött, amikor kiderült a saját szuperérzékenységem. Tanulmányaim során, illetve egyéni önismeretemben az a tény mindig ki volt mondva, hogy van egy született nagyfokú intuícióm, amit másnak sokszor akár hosszú évek fejlesztésével is nehéz elérni, és nekem ez a segítő szakmában egy hatalmas ajándék. A mélyebb átéléseimnek viszont rengeteg negatív oldalát is éltem nemcsak korábban, de az önismereti folyamatom kezdete után is. A szuperérzékenységet gyereknél főleg az ingerek általi túltelítődés miatt gyakran ADHD-vel, Aspergerrel keverik, mert valóban vannak hasonló jegyei, de amíg az utóbbiakat a betegségek közé sorolják, a szuperérzékenység számos dologban eltér, és ez a fajta idegrendszeri másság minden ötödik embernél megfigyelhető. Felnőttként a szuperérzékenyek lényegesebben hajlamosabbak a depresszióra pontosan azért, mert az őket érő ingerek mély feldolgozásával egyedül nem minden esetben birkóznak meg, ám sokszor előfordul, hogy tévesen diagnosztizálják és címkézik őket például a kényszerbetegséggel. Én személy szerint például rettentő nehezen viseltem mindig is, amikor egy passzív agresszióban én voltam a céltábla, mert olyankor azt érzem, hogy a sejtjeimig hatol mindaz, amit ,,kapok,,. A másik embert nem tudja valaki megváltoztatni, az viszont tanulható, hogyan húzzuk meg saját határainkat. Szuperérzékenyként a saját önismeretemben is nagyon mélyre mentem, és igazából egy idő után rájöttem arra, hogy a folyamatos javítás és fejlődés mellett félretettem egy igazán fontos dolgot. Mégpedig azt, hogy saját erősségeimre is összepontosítsak, és büszke legyen rájuk. Érdekes, hogy ez a mondat sokkal korábban kúszott be, mint ahogy a szuperérzékenység téma szóba került volna az életünkben.

Ahogy áprilistól a mindennapjaim a szuperérzékenységem elfogadása, a kapott válaszok helyretétele, a sebeim gyógyítása körül forogtak, egyre természetesebbé vált az, hogy végre értem mi történik olyankor is, amit addig csupán megéltem. Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz a lányommal is, átbeszéltünk minden olyan részletet, amiről az életkorának megfelelően tudnia érdemes, és hatalmas megnyílások voltak részéről is, hogy miket élt meg már az életének pár éve során, és azzal hogyan, vagy épp nem birkózott meg. Úgy éreztem, megnyugvást adott számára, hogy bízhat bennem ezzel a témával kapcsolatosan is. Folyamatosan fejlődünk, tudatosabban változunk azóta. S mivel én magam saját önismeretemben is egy új dimenziót nyitottam meg ezzel, illetve saját anyaságomhoz, gyermekem személyiségfejlődéséhez is rengeteget tett ez az egész, úgy éreztem, hogy segítőként is áldásként kell tekintsek a továbbiakban arra, hogy szuperérzékeny vagyok. Büszkeséggel tölt el, hogy Dr. Elaine N. Aron szakmai vizsgáját sikeresen teljesít(h)ettem, és ezáltal első felvidéki magyarként felkerültem a nemzetközi listára. Várom a további kapcsolódásokat szuperérzékeny és nem szuperérzékeny klienseimmel egyaránt, hogy tovább kamatoztathassam és adhassam mindazt, amit az elmúlt évek alatt tanultam, tapasztaltam. A szakmai tudásom legnagyobb részét pedig Magyarország egyik legkiválóbb pszichoterapeutájának L. Stipkovits Erikának köszönhetem, aki már a 2016-os első találkozásunk során nagyon mélyre ásta magát a szívemben, és az azóta bejárt utam, és közös utunk után továbbra is előkelő helyen szerepel.