A tagadás és a felszínesség pszichológiája, avagy amikor a kimondatlan igazságok mérgeznek
A most népszerűvé vált Kamaszok c. sorozat kapcsán két szálon indultak a gondolataim.
Az egyiket egy Facebook posztban meg is találtam, amit már korábban leírt valaki, a Szülni jó oldalon megtalálható, olvasható. A másik fontos üzenet, tükör, önismereti lehetőség pedig szerintem a negyedik részben jelenik meg igazán. Erről fogok most írni.
A társadalom, a család és az egyén szintjén egyaránt megfigyelhető az a jelenség, amikor a nehéz vagy fájdalmas múltat elhallgatják, letagadják, vagy egyszerűen nem hajlandók vele foglalkozni. Ez a mechanizmus nemcsak egyéni szinten jelenik meg, hanem generációkon keresztül is tovább örökíthető.
A sorozat (számomra és szerintem) egyik legfájóbb aspektusa éppen ez: a szülők múltja, különösen az apa története, egy olyan tabu, amelyet a család tagjai meg nem történtként kezelnek. Ez az elhallgatás azonban nem védelmet nyújt, hanem még mélyebb fájdalmat és zavart okoz.
A pszichológiában a tagadás egy gyakran alkalmazott elhárító mechanizmus, amely lehetőséget ad arra, hogy egy személy elkerülje a szembenézést a fájdalmas igazsággal. Különösen akkor jelenik meg, amikor a valóság túl fenyegető, vagy amikor az érzelmi feldolgozás túl nehéznek tűnik. A szülők gyakran hiszik azt, hogy azzal, hogy elhallgatják a múltbeli traumákat, megóvják gyermekeiket a fájdalomtól. Valójában azonban az ellenkezője történik, hiszen a kimondatlan igazságok feszültséget teremtenek, és a következő generációnak saját magának kell összeraknia a mozaikdarabokat – bizonytalanságban, kérdések között rekedve.
A felszínesség, ami a sorozatban is érzékelhető, ennek egy másik aspektusa. Ahelyett, hogy a szereplők mélyebben foglalkoznának a problémákkal, elterelik a figyelmet más dolgokra, hétköznapi beszélgetésekkel, szórakozással, konfliktusokkal, látszólagos drámákkal. Ez egy tipikus védekező stratégia, hiszen a valódi problémák boncolgatása fájdalmas és kényelmetlen lenne.
A gyermekek – különösen a kamaszok – rendkívül érzékenyek a kimondatlan dolgokra. Ha a szüleik múltjában van egy titok, egy trauma vagy egy elfojtott fájdalom, akkor azt ők is érzik, még ha soha nem is mondják ki nekik. Ez a "hallgatás öröksége" hatással van az identitásukra, az önértékelésükre és a világról alkotott képükre.
A titkok különösen veszélyesek, mert bizonytalanságot és bizalmatlanságot szülnek. Ha a szülő nem osztja meg a múltját a gyermekével, az a következő üzenetet közvetíti: "Vannak dolgok, amikről nem lehet beszélni." Ez a minta később is megmaradhat, és a felnőtté váló gyermek maga is hajlamos lesz elfojtani a saját érzéseit, problémáit, mert azt tanulta, hogy a nehézségeket nem kimondani, hanem elhallgatni kell.
A generációs traumák kutatásaiban kimutatták, hogy a feldolgozatlan múlt örökölhető. Ilyenek például Marianne Hirsch és Gabriele Schwab munkái is - két elismert kutató, akik a trauma, az emlékezet és az intergenerációs örökség témáival foglalkoznak. Az öröklés nemcsak genetikai vagy biológiai értelemben valósulhat meg, hanem pszichológiailag is, hiszen a szorongások, félelmek és hárítási minták továbböröklődnek.
Ha egy szülő a saját fájdalmát elfojtja, az a gyermekben szorongásként, érthetetlen ürességként vagy akár agresszióként is megjelenhet.
A 20. században Böszörményi-Nagy Iván magyar származású amerikai pszichiáter és pszichoterapeuta gondolatai is szorosan kapcsolódnak az intergenerációs trauma és az átörökített emlékezet témáihoz, hiszen a kontextuális terápia megalkotásánál az intergenerációs igazságosságot, a lojalitást vette alapul, valamint az etikai dimenziók mentén közelítette meg a családi kapcsolatokat. Ezzel majdnem egyidőben pedig Bert Hellinger munkássága is több ponton kapcsolódott ehhez, aki a családállítás módszerével azt vizsgálta, hogy a generációkon átnyúló traumák, elhallgatott vagy ki nem mondott konfliktusok hogyan hatnak a jelenlegi élethelyzetekre.
Az elhallgatás egyik legnagyobb paradoxona, hogy miközben a szülők azt hiszik, hogy ezzel megóvják a gyermekeiket, valójában éppen ezzel sodorják őket még nagyobb érzelmi bizonytalanságba. Egy kimondatlan múlt nem válik semmissé attól, hogy nem beszélnek róla, mert egy állandó sötét árnyékként lebeg a család felett.
A lelki feldolgozásokat segítő munka egyik alapelve, hogy a bennünket ért sérülések feldolgozásának első lépése mindig a kimondás. Amíg egy történetet nem lehet szavakba önteni, addig az a belső világban zavaros érzésekként, szorongásként vagy akár pszichoszomatikus tünetként is megjelenhet.
A generációs hallgatás megtörése nem egyszerű, de lehetséges. Az egyik legfontosabb lépés a nyílt kommunikáció – nemcsak a múlt tényeinek feltárása, hanem az érzelmek kimondása is.
A szülőknek meg kell érteniük, hogy a gyerekeik nem a tökéletes, hibátlan szülőkre vágynak, hanem a valós, őszinte kapcsolódásra. Egy gyermek sokkal jobban tud kötődni egy olyan szülőhöz, aki be meri ismerni a saját gyengeségeit, mint egy olyanhoz, aki tökéletesnek próbál látszani, miközben a mélyben rejtett sebeket cipel.
Úgy látom, hogy társadalmi szinten is fontos lenne megváltoztatni azt a beidegződést, hogy a múlt bizonyos részei tabunak számítanak. Egy közösség vagy egy család nem attól lesz erős, hogy elkerüli a fájdalmas témákat, hanem attól, hogy képes feldolgozni és tanulni belőlük.
A Kamaszok című sorozat teljesen bemutatja – sok minden más mellett - azt, hogy milyen pusztító tud lenni a tagadás és a felszínesség. Az a világ, ahol a fájdalmat el kell rejteni, és a múltat nem szabad megérteni, csak még több bizonytalanságot és belső konfliktust szül.
A pszichológiai tanulság egyértelmű: a valódi gyógyulás és a fejlődés csak ott kezdődhet el, ahol az igazságot kimondják – még akkor is, ha fáj. Az elhallgatott történetek, a kimondatlan fájdalmak és a generációkon átívelő traumák csak akkor kezdhetik elveszíteni hatalmukat, ha szavakba öntik őket. A tagadás ára nagyobb, mint az igazságé, és a következő generáció mindig megérzi azt, amit el akarnak rejteni előle.
...KEZEDBEN A DÖNTÉS!
A következő általam vezetett csoportos családállítás időpontja: 2025. május 16. (Nagymegyer /SK/)