A tudat immunrendszere - kezünkben a lehetőség, de vajon mennyire merünk élni vele...

Ha csak az elmúlt hetet nézem, rengeteg olyan dolog történt, amiből ihletet meríthetnék egy kis elmélkedésre, hogy mit is adhatnak egyes tényezők személyiségbelileg, hogyan érdemes megközelíteni bizonyos helyzeteket, most mégsem vennék ki ebből egy-egy konkrétumot, ellenben inkább arról írnék, hogy miért fontos a lelki egészségünkkel foglalkozni - főleg ebben az időszakban.

Az 5 évnyi önismeret, amit magam mögött tudhatok, mellette a 3 év kemény tanulási időszak, felnyitotta a szemem arra, hogy a legtöbb ember hajlamos szinte az összes negatív érzését eltemetni, magába fojtani. Hiszek a betegségek lelki eredetében, abban, hogy nem véletlenül akkor és olyan formában leszünk betegek. Áldás és ugyanakkor átok valamilyen szinten számomra az, hogy a saját gyermekem már ebbe született bele, hiszen fogantatásától kezdve saját magamon tudtam számon követni azt, amit mondjuk a pszichoszociális fejlődéselméletről tanultunk. Igen, egyrészt nagyszerű, mert láttam mindazt, aminek meg kell történnie, tudtam mik azok amikre nagyon kell figyelni, hiszen mekkora kárt okozhatunk rengeteg mindennel a személyiségének fejlődésében, viszont látva és tudva ezeket a veszélyeket, még nagyobb félelem volt bennem, hiszen attól függetlenül, hogy tudok, vagy nem tudok róla, szülőként enyém a felelősség 50%-a, épp ez miatt sokkal nehezebb is volt, és jelenleg is nehezebb így élni a mindennapokat, mert én is emberből vagyok, ugyanúgy hibázhatok, és ugyanúgy lehetnek vakfoltjaim, mint bárki másnak - hiszen önismeretünk az életünk végéig fejlődik, másik oldalon viszont ahogy már több írásomban tettem rá említést, hogy varázsütésre semmi sem megoldható, így a régi traumák, esetleges transzgenerációs történések lenyomatait nem tudjuk egyszerre megoldani. És ami nem elhanyagolható tény, hogy az a gyermek, csak félig származik az egyik szülőtől...

Nem volt pici korától beteges típus, ezt azért úgy gondolom, hogy nagyban köszönhetem annak az életstílusnak, amit képviselek, hogy születése előtt amennyire tudtam, rendeztem a saját lelkivilágomat, majd ezen az úton mentem tovább, és folyamatosan foglalkozom az aktuális történésekkel. Viszont másfél éves korában egy bőrbetegség ütötte fel a fejét, amit kezdtünk kivizsgáltatni. Mindamellett, hogy a protokoll szerint végigjártuk azt az utat, amit ilyenkor kell, vérvizsgálat, allergológus, majd az eredmény alapján dietetikus, homeopata orvos...én viszont itt még mindig nem éreztem, hogy ez az, ami a végső gyógyuláshoz vezet. Nem bántam meg egy percre sem, hogy ezt végigvittük, hiszen általa rengeteget tanultam, és biztos vagyok benne, hogy nagyban segített az étrendben való módosítás, valamint a homeopátia is, viszont mikor a lelki oldalát kezdtem vizsgálni, majd oldani, akkor történtek hatalmas változások.

Olyan hisztirohamokkal telített napjaink voltak, ami az akkori életkorban még nem volt teljesen normális. Persze, mint minden szülő, mi is szerettük volna vigasztalni, megnyugtatni, de amikor egy hosszas beszélgetést folytattam erről a terapeutámmal, akkor értettem meg ennek a pszichoszomatikáját, illetve vezettem vissza arra, hogy mit is jelent ez a saját életünkben. Az elfojtott düh, ami a családi rendszerünkben ott van mindkét oldalról hosszú évek óta, azoknak az érzéseknek egy része tört fel a gyerekből piciként. Ugye aggódó szülőként kérdeztem mi lehet a megoldás. Azt a választ kaptam, hogy legyek türelmes és elfogadó amikor jön ez a roham, ne csináljak semmit, várjam meg, amíg kitombolja magából mindazt, ami benne van. Ezután ezt megfogadtam, és már a következő alkalommal, amikor jött az a bizonyos dolog, hatalmas erőt kellett magamon venni, hogy ne akarjam elterelni a figyelmét. 20 percnyi üvöltés után egy hatalmas megnyugvásfiziológia látszódott az egész testén, majd elmosolyodott, és mintha semmi nem történt volna, folytattuk, ahol 20 perccel azelőtt abbahagytuk. Az esetek száma hétről hétre egyre csökkent, majd a bőrbetegség is eltűnt. Azóta, párszor volt, hogy felütötte a fejét, viszont már tudtuk azt, hogy mire kell asszociálni leginkább, és azokat oldani, nem pedig egyből azt keresni, hogy most vajon mit evett meg, amitől kijött újból.

Azóta sem volt sokszor beteg, viszont, ha lázas, akkor sem azt elemzem, hogy vajon hol fázhatott meg, hanem azt próbálom visszaidézni, hogy mi az, ami miatt most lázad. Attól függetlenül, hogy esetleg valamilyen vírust szedett össze, vagy bármi más. Persze, az is ott van, de hiszek abban, hogy nem véletlenül akkor, amikor. Tavaly egy csúnya hányás-hasmenéses időszakunk volt december elején. Nos, beszédes volt az indulása az egésznek. Viszont nagyon sokat adott ez számunkra, hiszen fejlődhettünk, és erősíthettük a családunkat általa.

Nehéz szembenézni azzal, hogy mi lehet mégis bizonyos dolgok mögött. Gyerekünk egy állandó tükör, ami nem mindig azt mutatja, amit látni akarunk. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy azáltal, ha keressük a gyökerét, okát egyes helyzeteknek, abból mindenki profitál. A rendszer gyógyul, a kapcsolataink erősödnek, mi magunk pedig fejlődünk, egészségesebbé és érettebbé válunk.

Nem sokkal a bőrbetegséges időszakunk után, volt szerencsém részt venni egy fantasztikus workshopon, melynek az előadója a terapeutám, tanárom volt. Ez az előadás az agresszió és a szorongás lélektanáról szólt. Elképesztő dolgokat tanulhattam ott, mert addig nem is gondoltam, hogy mennyi dolog mögött áll például autoagresszió, ami azt jelenti, hogy saját magunk ellen fordítjuk az agressziónkat, ami pedig általában a szorongásunkból keletkezik. Jó pár éve bebizonyították, hogy az allergia is ebbe a kategóriába tartozik, na de persze, hogy könnyebb az orrspray és a pirulák bevétele, mint elkezdeni feltárni mi minden elfojtás van a háttérben, mitől szorongunk, vagy mitől szoronghat az a gyerek. Mai napig, ha kitör egy-egy nagyobb dühroham a gyerekemből, próbálom azt úgy kezelni, hogy hagyja kitombolni magát, hiszen tudom, hogy sokkal jobb, ha ezt megteszi, mint, ha elfojtaná magában, majd ez az elfojtás szépen utat keresne valami más formában. Igen, nehéz. Nagyon nehéz. Főleg ha nézőközönség is van hozzá, mert akkor hamarabb fogy az ember türelme. És igen, jön a fejtörés, az elmélkedés, hogy miért, mi az alapja. A legtöbbször elég hamar kiderül. És utána megvan a feladat, hogy min kell dolgozni.

Sokszor mondják nekem, hogy nem lehet akarni mindent megoldani, mindent ennyire megvizsgálni. Legtöbbször viszont a leghétköznapibb dolgok mögött rejlenek a mély traumák gyökerei. Olvasni lehet számtalan szituációból, csak akarni kell. És mindenkinek más-mást fog jelenteni. Az egyik és a másik félnek is, attól függően, hogy mit mozgattunk be vele. És azt gondolom, hogy csak így van igazán értelme élni az életet ebben a mai agyonhajszolt, értékvesztett, érzelmektől kihalt, pénzorientált, nárcisztikus világban.

Az önismeret minden ember számára fontos lenne. L. Stipkovits Erika, volt pszichoterapeutám, tanárom és most már büszkén mondhatom, hogy jelenleg szupervízorom 3 évvel ezelőtti évnyitó beszédéből idézve "...a folyamatos fejlődés eredményeként tovább nő önbecsülésünk, ami a tudat immunrendszere. S ahogy az egészséges immunrendszer sem garantálja, hogy sosem betegszünk meg, de csökkenti annak esélyét, és betegség esetén segíti a gyors felépülést. Erős önbecsüléssel ellenállóbbá válunk az élet nehézségeivel szemben, problémáinkat, félelmeinket könnyebben megoldjuk, legyőzzük. (...)egyre biztosabban érezzük, hogy képesek vagyunk irányítani az életünket, érzéseinket, megküzdeni a kihívásokkal, miközben tudjuk magukról, hogy elfogadhatóak vagyunk, megérdemeljük a szeretetet, a boldogságot..."

Kívánom mindenkinek, hogy sikerüljön a lehető legtöbbet megtudnia önmagáról, ezáltal sikerüljön egy teljesebb életet élni, amivel egy kincset adhat át az utódainak.