Advent küszöbén...

Visszanéztem, több, mint egy hónap telt el azóta, hogy cikket írtam. Annyiszor leültem, hogy elkezdjem, viszont a sokaság, ami körülöttem zajlott az elmúlt időszakban azt sugallta, hogy nem leszek vele hites, ha most csak úgy a levegőbe röpítek néhány gondolatot. Aki a másik szakmám munkásságát követte a kezdetektől, tudja, hogy amikor valamit csináltam, azt próbáltam teljes odaadással, szívből és önmagamat beletéve végezni. Apai vérvonalam mozog benne rendesen, és igen, valahol megszólal a maximalizmusom is a dologban, amin már több éve dolgozom, hogy kicsit tudjak lejjebb adni belőle, viszont saját tapasztalások, megélések alapján rengeteg mindenre rájöttem egyes tulajdonságainkkal kapcsolatban.

Közeledik az év vége, annak az évnek a vége, amit annyian várnak már, hogy vége legyen... én, személy szerint már nagyon régóta úgy zárom az éveket, hogy egy hosszas visszagondolást végzek, mi történt, mit adott, mit tanultam, miben fejlődtem... és még sorolhatnám. Az én évem januárban azzal kezdődött, hogy megkezdtem a szupervíziót L.Stipkovits Erikánál. Bár az iskolát akkor még nem végeztem el, viszont Erika bátorítására, gyakorlatszerzési jelleggel már foglalkoztam néhány emberrel egyéni keretek között, valamint az akkor már virágzó vállalkozásomban napi szinten rengeteg emberrel foglalkoztam, ahol akarva akaratlanul belecseppentem a lelkivilágukba is. Nem mondhatom, hogy ez engem zavart, hiszen tudatosan készültem az új szakmámra, és igazán nagy lehetőség volt, hogy a mindennapokban ilyen formában gyakorlatot szerezzek. Ezek viszont plusz munkát igényeltek részemről, tehát a megéléseimet, a meglátásaimat, azt, hogy mit ad nekem önismeretileg, mind vittem szupervízióba.

Jött a március. Ez egy elég vízválasztó időszak volt mindannyiunk életében. Lelki krízisbe kerültem, mint sokan mások. Ehhez viszont idő kellett, hogy feldolgozzam, hogy felálljak belőle. Nem könnyítették meg a helyzetemet a külvilág ingerei sem, hiszen felelős voltam azokért az emberekért, akikkel előtte 1 nappal még személyesen dolgoztunk, így a háttérmunkák mellett kellett oldanom mindazt, ami bennem történik. Egyet viszont tudtam, ha megélem az érzéseimet, könnyebben tudok majd felállni, és azután a mindennapokban is meg tudom élni azt a sok jót, amit az otthonlét nyújt - mert bizony volt rengeteg pozitívuma. Ez nem is történt másképp. Én úgy érzem, hogy önismeretileg rengeteget kaptam a karanténtól, éppen ezért szakmailag méginkább, hiszen annyi mindent tudok hasznosítani abból, ami velem történt, hogy ezt abszolút sikerként könyvelem el. Tapasztaltam ugyanakkor azt is, hogy mekkora empátiahiány van az emberekben, mennyire nem tudták azok az emberek megérteni, hogy mi minden zajlik az olyanokban, akik egyik napról a másikra a munkájukat vesztették el, bezárták őket, szociális ingerektől megfosztva kellett megküzdeni a mindennapokkal...nem tudták beleképzelni magukat abba a helyzetbe, hiszen sok embernek ugyanúgy kellett mennie dolgozni, nem voltak otthon, sőt vannak szférák, akik még többet dolgoztak. Pörgött az életük, és ellentétek éleződtek ki, mert volt, aki úgy fogta fel, hogy miért siránkoznak mások, legalább otthon lehetnek, a másik oldal táborában pedig voltak, akik, pont azt támadták, hogy miért panaszkodnak, hogy több a munka, nekik legalább van bevételük /ha anyagi szempontból nézzük, mert ugye ez volt a legmérvadóbb sok esetben.../. Igen, ez az a helyzet, amikor nem lehet egyértelműen megfogalmazni kinek van igaza, viszont lehet tanulni az empátiát, elfogadást, alázatot.

Persze, nem vagyunk egyformák. És ez így van rendjén. Na de kérdem én...amíg a jogainkkal vagdalózunk csak /erre is sok példa volt főleg az ősszel/ - mennyit segítene, ha az előző három fogalmat belevinnénk a történetbe?! Miért felejtjük el, hogy nem csak jogaink, de kötelességeink is vannak?! Én ezt a témát boncolgattam érzések szintjén, majd egy nagyon kedves jogász ismerőssel váltottunk is róla néhány mondatot, melynek jogi szempontból is ugyanaz lett a vége, amit én megfogalmaztam. És igen, elfelejtünk emberek lenni. Érző lelkek. Nem szeretném ezt a láncot most tovább fejtegetni, akinek dolga van vele, most biztosan elgondolkodik. Így, vagy úgy - ha felháborodást kelt bennünk, valami miatt, akkor is dolgoznunk kell rajta.

Sokszor elsiklunk fontos dolgok felett. Amit megtanultam a saját fejlődésem kapcsán, hogy a leghétköznapibb dolgok rejtik a legnagyobb önismereti és fejlődési lehetőségeket. Meg tudják mutatni a legmélyebb sérüléseinket is, csupán egy dolgunk van - merni szembenézni vele. Amikor valakinek ilyet mondok, általában furcsán néz rám. Sokszor megkaptam már az elmúlt évek során, hogy nem lehet minden kicsi dologgal foglalkozni. Viszont, ha felteszek néhány kérdést, egy állítólagos kicsi dolog kapcsán - és aztán erre, ha őszintén válaszol valaki, egyből megmutatkozik, hogy mennyire nem is kicsi dologról van szó. Ezért a szemlélet miatt is volt nehezebb dolgom akár csak egy csoportos edzést nézve az utóbbi években, ugyanis eléggé kiéleződött rálátásom van dolgokra, nem tudom nem meglátni a kiabáló jeleket... A leghétköznapibb helyzetek, amin felmérgedünk, elszomorodunk, dühössé válunk, esetleges agressziót vált ki - nem véletlenek. Bemozognak olyan emlékek, traumák, sérülések, hiányok - amiket az a szituáció megjelenít, feltár, ugyanakkor esélyt ad arra, hogy szembenézzünk vele. Ismétlődnek más-más aspektusban, mindaddig, amíg nem kezdünk vele valamit. Éppen ezért nem hiszek abban, hogy véletlenül történnek dolgok. Miért akkor jön valaki, amikor; miért akkor esik le egy pohár és törik össze; miért pont akkor jön egy üzenet... ez mind annyira beszédes tud lenni, viszont meg kell tanulnunk ezeket észrevenni, majd olvasni belőle. Amint rálátásunk nyílik ilyenekre, és ha egy konkrét szituáció volt, akkor dolgozhatunk érzések szintjén az eredeti emlékkel, az elfogadással, a továbblépéssel - ez nem azt jelenti, hogy soha, semmi nem ismétlődik majd meg újból, hiszen ugye NEM lehet néhány oldással kipipálni az egész éltünket, folyamatosan újabb tesztek elé állunk, amik azt fogják mérni, hogy mennyire vagyunk a dolgokban már érettek, mennyire tudjuk kezelni. Ugyanakkor azt sem jelenti, hogy az a megoldás, ha félvállról veszünk valamit, vagy teljesen eltemetjük magunkban a dolgokat, mert nagy gondokat okoznak az elfojtások, és fejlődési szempontból igenis vannak dolgok, amiket meg kell szenvednünk. Ilyenek a traumák lenyomatai is. Szenvedés nélkül sajnos nincs fejlődés. Nos, ha ezzel a szemlélettel tekintünk vissza 2020-ra, még mindig annyira biztosak vagyunk benne, hogy ki akarjuk törölni az emlékeinkből? Én abszolút nem. Elvett tőlem is sok mindent, de ugyanakkor minden egyes nap tanulok belőle. Elvette? Miért vette el? Hogyan vette el? Elvehető volt...? Nagy kérdések...a csodás pedig az benne, hogy a válasz mindannyiunk számára egyedi. Egyúttal pedig gyakoroljuk kicsiben az empátiát is: vajon mit érezhet az a család, akinek ebben az évben született gyermeke, mások pedig ki akarják az évet törölni? Ugye...?!

Advent küszöbén állva azt kívánom minden kedves olvasónak, aki idáig elért, hogy próbálja meg rászánni ezt az időt arra, amiről igazán szólna. Odafigyelni elsősorban önmagunkra. A belsőnkre. Annyira csak a külsőségekben élik le legtöbben az életüket, hogy az igazán lényeges dolgokra sem idő, sem energia, sem kitartás nem jut. Visszaemlékezve arra, hogy mennyi minden volt mindig így Karácsony előtt, hosszú évek után, az idei az első adventi időszakom, amikor vizsgára most nem kell készülnöm. Ez számomra egy jelentős stresszfaktor-csökkenés, ami azt jelenti, hogy azt a megspórolt energiát már másra tudom használni. Tudatosan készítettem elő pár hete az adventi időszakomat, próbáltam csökkenti mindazokat a tényezőket, amik további olyan plusz energiát vonnának el tőlem, ami most, pontosan ennek az évnek a zárásában máshova kell. Emellett tudom, hogy mindent nem tudok előre kiszámítani. Viszont készülök arra, hogy legyen több időm, ki tudjam élvezni ezt az időszakot. Nem túlélni, hanem megélni. Ez az életszemléletem a mindennapokra vonatkozóan is, és ezt próbálom átadni a hozzám érkezőknek is...

Végezetül pedig visszacsatolnék a bevezetőben már említettekhez, ahhoz, hogy mennyire lehet meghatározó egy-egy tulajdonságunk, vagy pedig lehet-e egyértelműen kimondani, hogy ez bizony egy rossz tulajdonság. Pontosan a szupervízióknak köszönhetően sikerült egyedül megfogalmaznom a rengeteg sajátélmény, illetve klienseimmel való kapcsolat által azt, hogy igen, kell formálódnunk, azokat a tulajdonságokat, melyek zavarják a mindennapjainkat meg kell tanulni kordában tartani, de ugyanakkor vannak helyzetek, amikor pedig hasznosítani tudjuk, és fontos a megléte. Na most ekkor kérdés az, hogy az a bizonyos tulajdonság jó vagy rossz? Szerintem ugyanannyira jó, mint amennyire rossz is. Így vagyok én a maximalizmusommal (is)... Ha még soha nem foglalkoztál önismerettel, kezd ezzel. Gondold végig mik azok a tulajdonságaid, amiket eddig jónak és rossznak állítottál /vagy esetleg mások állítottak/ be, és miután készen vagy, elemezd végig azt, hogy az eredetileg rossz tulajdonságaidat használtad-e már olyan dolgokra, amiknek pozitív kimenetele volt, illetve, hogy a jónak gondolt tulajdonságok vittek-e már bele olyan helyzetekbe, ahonnét Te nem a legjobban jöttél ki...?! Jó munkát!