Advent, mint lehetőség...

Egy rövidke, de érdekes  beszélgetés készült nem rég, és már meg is jelent a KlikkOut magazin jóvoltából, ahol a kérdés az volt, hogy le lehet-e lassulni advent idején a mai felgyorsult világban. Szerintem az advent, és vele együtt az év vége egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy mélyen magunkba nézzünk. Év végéhez közeledve számot vet az ember arról, hogy mi minden történt vele az adott évben.

De vajon készen állunk arra, hogy mélyebben is megvizsgáljuk a történéseket?

Az ötödik évemet kezdtem meg idén ősszel, mint érzelmi intelligencia és személyiségfejlesztő. Az elmúlt évek során rengeteget volt szerencsém tapasztalni különféle területeken. Gyerekekkel, kamaszokkal, felnőttekkel, családokkal, párokkal, kisebb-nagyobb csoportokkal. Elképesztő látni azt, hogy minden egyes kapcsolódásban, vagy épp annak hiányában ott van az egész világ, a társadalmunk is, csak kicsiben. Sokféle sors van, és általában amikor valaki a legextrémebb helyzeteket látja, akkor nyugtázza magában, hogy ettől az ő élete sokkal jobb, és a másik nyomorúságát látva elfogadja azt, amiben van. Ám hiú ábránd azt gondolni, hogy a kiragadott szeletek mellett nincs valamilyen megdolgozandó mindannyiunk puttonyában. Ahogy haladunk előre a 21. században, egyre komplexebb élettörténetek alakulnak. Fejlődik a világ, de valahogy a rohamos fejlődést a lelkünk nem tudja vele arányosan követni. ,,Kábán vakon részegen, futunk át az életen'' – énekli Ákos az egyik dalában, majd egy másikban, megjelenik az ,,Apa látod, mivé tesszük a világot''. Erős mondatok ezek, mély tartalommal. Ha generációk szintjén tekintünk arra, hogyan és hova fejlődött a társadalmunk, az egyes világhelyzetek mit okoztak családok szintjén is a rendszerekben, akkor rájövünk, hogy ezek az emberek személyiségének fejlődését is nagyban meghatározták. Gondoljunk csak bele, hogy például az Y generáció szülöttjeinek (1980. után) már egyáltalán nem volt gond a tanulás, sokan nem álltak meg az érettséginél, főiskolákra, egyetemekre mentek, és otthonról is az a támogatás volt a legtöbb ízben, hogy minél magasabb képzettséget szerezzen, ne kelljen kétkezi munkát végeznie. A mai kisgyerekeket, kamaszokat nevelő szülők többsége az Y és Z generációhoz tartozik. Ahogy a liberális nevelés egyre jobban kúszott be a köztudatba, más-más alakot öltve, de számos helyen megjelent az emberek életében. Nagyon sokszor a szülők saját eszköztelenségüket, hiányaikat próbálják ezzel kompenzálni, és a túlzott megengedés olyan köntösben járkál a mindennapjaikban, amire sokszor csak akkor jönnek rá, amikor valami felüti a fejét. A felelősség áthárítását, a vállalás helyett már kicsi korban megtanítja a szülő a gyereknek azzal, ha helyette csinál meg olyan dolgokat, amit a gyereknek kellene, mert az ő feladata, vagy életkorából kifolyólag gond nélkül meg tudna csinálni. A szülő teszi ezt a lehető legnagyobb szeretettel, és a gyerek pedig hátra dőlve, a lehető legnyugodtabban vonja ki magát azokból a szituációkból, vagy akár konfliktusokból, amiben része van, de nem érzi, hiszen szerinte nem ő csinálta. Ezzel együtt megtanulja, hogy a konfrontáció elől is menekülni kell, hiszen oda bele kellene állnia, és szembenézni elsősorban önmagával. Az évek előrehaladtával erre rárakódnak különféle újabb személyiségjegyek is, amik tovább tudják erősíteni, hogy a tettekért nem kell felelősséget vállalni, majd a nagy világba kikerülve ezekkel az attitűdökkel állnak szemben mindennel – a munkahelyi légkörrel, majd a párkapcsolattal, később a gyerekneveléssel.

Érzelmi intelligencia fejlesztőként azt érzékelem, hogy az embereknek hatalmas problémájuk van a kommunikációval is. Arról nem beszélve, hogy mennyit ront ezen az a tény, hogy nagyon sokszor a mélynek vélt kapcsolataikkal is a legtöbbet csetelve kommunikálják. Egy-egy emoji mögé bújva, ezzel álarcot húzva, tőmondatokban beszélgetve. A személyes kommunikációban pedig aztán elveszik a hangsúlyozás fontossága, érzések nélkül, közölnek és mennek tovább a dolgukra. Vizsgáljuk meg, hogy egy párkapcsolatban mit okozhat ez. Eleve ki sem tud alakulni egy mély intimitás, ami a stabil kapcsolat egyik alappillére lenne, amikor már gyerekek vannak, akkor a gyerek ebben szocializálódik otthon, ezt viszi tovább a társas kapcsolataiba. A tanárai, nevelői, foglalkozások vezetői pedig, ha más attitűdökkel állnak hozzá, sok esetben nem tudja fogadni, ha viszont fogadja, és egy mélyebb ragaszkodás alakul ki kettőjük között, akkor azt viszont már rivalitásként is megélheti a szülő, és ha éretlen a személyisége, akkor próbál keresztbe tenni ott, ahol tud. Sokszor ördögi körnek tűnő dolgok lehetnek ezek, ám az önismeret segíteni tud. Ha megértem saját működésemet, rálátok arra, hogy mik azok a területek, amin még csiszolnom kell, és nem mindig a környezetemet akarom okolni a kudarcaimért, hanem belátom, hogy meg kell tanulnom felelősséget is vállalni elsősorban a saját életem iránt, akkor el tud indulni a változás. Ez viszont egy élethosszig tartó folyamat. A berögzült mintákat nem lehet egyik napról a másikra felülírni. 

8 éve napi szinten foglalkozom emberekkel, ebből az első négy bár látszólag csak a mozgásra fókuszált, engem mélyebben már akkor is az emberek személyisége érdekelt. A mozgáshoz való hozzáállása, a mozgástudatosság kialakításának fontossága, maga a mozgása az embernek, és esetlegesen a mozgásszervi problémája is sokat elárult az egyénről. Kezdetben és elég sokáig kudarcként éltem meg, amikor valakinek nem tudtam úgy segíteni, ahogy akartam. Amikor a szaktudásom volt kevés az adott problémához, azt el tudtam fogadni, hogy máshova irányítsam, de amikor a közös munka az együttműködési szándék hiányából fakadt, akkor mindig csalódott voltam. Ennek leküzdése viszont sokat segített a személyiségfejlesztő szakmámban. 

A mai kor embere hozzá van szokva, hogy pénzért, és némi erőbefektetésért végterméket kaphat azonnal. Na most az ember lelke nem így működik. Sokszor nagyon sok küzdelem, fájdalmas szembenézés kell ahhoz, hogy egy kis változás történjen.

Ám a kis változás kihatással lehet számtalan dologra az életünkben. Lehet egy párkapcsolatban is csendben, bólogatva lenni a másik mellett, egyes bónáira csak legyintve, tovább állni, és ugyanakkor lehetne közösen fejlődni is. Itt pedig az a kulcs, hogy ezt mindkettőnek akarni kell. 

Múltkor az egyik párkapcsolati fejlesztésemen, amikor már csak 10 perc volt hátra az ülésből, a páros egyik tagja közölte, hogy ő úgy gondolja, inkább most feláll és hazamegy, mert dühös lett, és ezt nem akarja tovább hallgatni. A párja közölte vele, hogy az rendben van, hogy elmegy, de arra nem gondol, hogy együtt jöttek, így akkor neki is menni kell, én pedig erre reflektálva próbáltam a lehető legnagyobb szeretettel és empátiával mondani neki, hogy sajnálnám, ha pont most menne el. Láttam az arcán a döbbenetet, és azt, hogy ezzel a mondattal elindult valami. Maradt. Majd pár perc múlva mélyről, őszinte megnyílással, és egyben felismeréssel önmagát illetően folytatta. Ekkor szűnt meg a dühe. Természetesen a történet itt nem zárult, viszont egy olyan csomaggal indultak útra aznap, amivel utat nyitottak egymás mélységei felé. A következő találkozónk időpontját egyeztetve az a fél, aki 10 perccel korábban még el akart rohanni, azt kérdezte, hogy már mennünk is kell, pedig olyan jó itt. És nézzük akkor meg, hogy mit is jelent az, hogy jó itt? 

A biztonságos környezetben megélheti a kliens, hogy elfogadják őt, az olykor fájó konfrontációktól kijöhetnek elfojtott érzései, amit nem mer máshol megélni, kommunikálni tanul egy más minőségben, a páncélokat és álarcokat levetve valódi önbizalmat tanul, dinamikái és tulajdonságai megismerése által önazonosságra is szert tesz.

Életkorilag felnőtt, akár magas munkai beosztásban lévő emberek nagyon nagy része nem ismeri valódi önmagát. Feladatokat teljesít, mások igényeit szolgálja, olyan üzemmódban működik, amit a környezet elvár tőle, és a legtöbbször nem a saját életét éli. Ebből kilépve viszont óriási változások tudnak elindulni. Persze, ezzel borul is sok minden, hiszen egyensúlyban eddig ezáltal a működés által volt minden. De az állóvíz felkeverése után mindennek és mindenki másnak is változnia kell, hogy újból egyensúly lehessen. 

Én azt kívánom az adventi időszakra ezzel az írással, hogy sikerüljön a felszín alá is nézni, és majd az új évet a fejlődés útjára lépve indítani.