Adventi kérdezz bátran és őszintén - 1.rész

A hét elején közzétett kitöltős kérdőívre beérkezett kérdések közül több, szinte ugyanazt a témát feszegette, melyeket csoportosítottam, így az első részben ezekre fogok választ adni.

LÉTEZIK-E RECEPT AZ IGAZI BOLDOGSÁGRA?

Az a legnagyobb baj a mai világban, hogy a konstans boldogságra vágynak az emberek, ezáltal folytonos a szélmalomharc, hiszen nem bírják elfogadni, hogy a boldogság nem egy állandó állapot. Mindemellett hatalmas dolgoktól várják a boldogságot, a mindennapi lehetőségek mellett pedig elmennek, mintha egy szemellenző volna rajtuk. Azt gondolom, hogy a személyiségnek meg kell érnie ahhoz, hogy valaki elfogadja, nincs örökös és állandó boldogság, az viszont nagyban rajtunk múlik, hogy mennyi dologban vagyunk képesek meglátni, megtalálni azt, ami nekünk boldogságot tud okozni. Legyen ez egy mosoly, egy kedves szó, egy váratlan gesztus, egy kis napsütés, egy ismerős dallam, egy finom illat, egy szép emlék. Egy idő után a dolgokból megszokás válik, így sokszor el is felejtjük mennyi szeretet volt egykor egy reggeli kávéban, egy gondoskodó üzenetben, vagy csak egy egyszerű ölelésben. Automatikusnak vesszük, és már nem is tekintünk rá boldogságforrásként. Pedig, ha belegondolunk, hogy ez mind mekkora erővel bír, átéreznénk a töltetét, akkor sokszor erőt tudna adni a nehéz pillanatokban. Ugyanez van akkor is, ha mi adjuk. Amikor valakinek segíteni szeretnénk, mindig hatalmas dolgokban gondolkodunk, pedig a legtöbbször tényleg csak azzal tudjuk a legnagyobb boldogságot a másiknak okozni, ha ott vagyunk mellette, és együttérzően támogatjuk. Az az igazság, hogy a csapból is az folyik, hogy legyünk boldogok, töröljünk ki minden negatív érzést az életünkből. Aztán persze akinek ez nem megy, akkor még jobban belehajszolja magát a boldogtalanságba. Sokkal egyszerűbb volna elfogad/tat/ni azt, hogy a polaritás az élet velejárója. Nem lehet akarni rózsaszín felhőben leélni az életet, tele boldogságbuborékokkal, minden negatívat kizárni az életünkből. Miért is? Mert az érzések valódi megélésével fejlődik személyiségünk, általuk jutunk át a kríziseken, erősödik a lelki immunrendszerünk - ellenben, ha minden rosszat ki akarunk zárni, akkor bizonyos váratlan pofonok esetén nagy valószínűséggel azonnal a padlóra kerülünk. Ilyen hibába lehet gyakran esni a gyereknevelés során is, amikor még egy eséstől is védeni akarjuk a gyereket, vagy mindenáron kigyúrni a legjobb jegyeket, még akkor is, ha azt nem érdemelte ki. Ezzel látszólag jót teszünk, viszont amikor majd az élet ismétli meg ugyanazokat a szituációkat, csak más aspektusban, akkor már nem biztos, hogy lesz ott bárki, aki helyette oldja meg a helyzetet, és a csalódás mértéke olyan elviselhetetlen érzést kelt majd benne, amit soha életében nem érzett még. Ezért nem szabad készakarva belenyúlni mindenbe, ami az utunkban van, hiszen véletlenek nincsenek, tanítanak bennünket, formálják személyiségünket - természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem kell határt szabni...

MI A HOSSZÚTÁVÚ PÁRKAPCSOLAT TITKA?

Nos, ez egy szép kérdés...könyvek hadát írtak már róla sokan, sokfélét. Most viszont néhány mondatban megpróbálok válaszolni arra, amit én erről gondolok, ami az én állásfoglalásom, tapasztalatom...

Ha körülnézünk a mai világban, a közvetlen környezetünkben, akár a családban, rengeteg példát fel tudnánk sorolni arra, hogy milyen típusú kapcsolatokat látunk, ismerünk. Hol ki, s mi a domináns, mi az életfelfogás, ami irányítja a kapcsolatot, milyen külső jegyeket látunk, ami sok mindent meghatároz, és még sorolhatnám. Elsősorban le kell szögezni, hogy a párkapcsolati boldogságra ugyanaz érvényes (szerintem), mint a fent leírtakra. Ahhoz, hogy újból és újból megéljük párunkkal a boldogságot, ahhoz tennie kell mindkét félnek. Természetesen a 21. századi fogyasztóorientáltság nem kedvez a párkapcsolatoknak, hiszen ami elromlik, nem működik, azt azonnal kidobjuk, és veszünk újat, ahelyett, hogy megpróbálnánk megjavítani - tisztelet a kivételeknek.

Osztom azt a véleményt, hogy a párkapcsolat egy közös fejlődési út, ahol mindkét félnek tennie kell azért, hogy a közös jövő úgy alakuljon, ahol mindketten jól érzik magukat. Ennek a fejlődési útnak egyik kulcsa és egyben gyümölcse is (hiszen ahhoz, hogy kialakuljon keményen meg kell dolgozni) az intimitás, amely szerintem életünk végéig mélyíthető. Az intimitás nem egyenlő a szexualitással. Az intimitást, én a kapcsolat 'önismeretének' nevezném. A kölcsönös megnyílások, a bizalom, a másik rezgéseire való rákapcsolódás, az értékrendek hídépítést követő összekovácsolása, a másik különbözőségének az elfogadása, a folyamatosan fejlődő empátia egymás irányába, egymás támogatása - ez mind-mind kulcstényezője az intimitás meglétének egy kapcsolatban. Ugye nagy kérdés, hogy mi van, ha ez nincs jelen...amíg erre nincs igénye egyik félnek sem, addig el tud döcögni felszínes vizeken a kapcsolat, viszont amikor az egyik rájön arra, hogy mélyebb vizekre is evezne, a másik pedig még mindig jól érzi magát a sekély felszínen, akkor bizony egy idő után nyílik az olló. Nyílik, mert távolodnak egymástól. Ami addig jó volt, az már nem lesz jó. Az ollóval csak egy baj van, hogy idő után már nem tud tovább nyílni, és eltörik. Ha ezt még nem éri el az a kapcsolat, és időben felfedezi a másik fél, hogy valóban kell tennie azért, hogy újra közelebb kerüljenek egymáshoz, akkor még van esély arra, hogy a kapcsolat meg legyen mentve. Maga a kapcsolat működése, már eleve a kapcsolati minta egy érdekes és abszolút egyedi dolog. Ugye a sémakémiának nagy keze van abban, hogy kit választunk párunknak. Ha elkezdjük vizsgálni a párkapcsolatunk mintáját, egy idő után fel tudjuk fedezni benne az életünket meghatározó mintákat - legyen szó mintakövetésről, vagy ellen-mintakövetésről. Ez teljesen tudattalan, és sok esetben azt gondoljuk, hogy ellen-mintakövetők vagyunk, pedig valójában ugyanazt a mintát visszük tovább. Mondok egy példát. Amikor egy lány apukája alkoholista, és beválasztott magának egy olyan férjet, aki egyébként egy talpraesett ember, nincs gondja az alkohollal sem, viszont munkamániás. A függőség ugyanúgy megjelent, csak más formában. Ez esetben ugyanazt a mintát követi, mint amiben az édesanyja van. Itt ugye evidens, hogy segítségre mindkettőnek szüksége van, a férjnek a munkamánia gyökerét megtalálni és ezzel fejleszteni önmagát, kilépve a traumái, akár transzgenerációs hozományok árnyékából, a lánynak pedig úgyszintén feldolgozni az apa-kapcsolatát, és elfogadással, alázattal kilépni az anyai mintából. Leírva ez nagyon egyszerű, a valóságban pedig hosszú és kitartó munkát igényel. Sokan ugye mindezt érzékelik, a mindennapjaik része, de először nem is tudják megfogalmazni, hogy mi az. Azután, ha egy pici rálátás nyílik a dolgokra, akkor már kezdik érteni, hogy mi miért van, de nincs eszköz hozzá. Amint vannak eszközök és valamelyik elkezdi használni, akkor beindul valami, ami megmozgatja az egész rendszert. Na most itt jutunk vissza megint az ollóhoz. Tegyük fel, a lánynak sikerülne az anyai mintát letenni, de mi van akkor, ha a férj nem néz szembe saját életével...igen, sajnos eltörik az a bizonyos olló. Ezért fontos a közös fejlődés. Az intimitás. Mert ezek a dolgok már önmagában hatalmas, mély és érzésekkel teli beszélgetéseket tartogatnak magukban. És ki mással volna érdemes megosztani minden ilyen bennünk rejlő szikrát, mint azzal az emberrel, akivel összekötjük az éltünket?! Nem utolsó sorban mindannyiunknak nagy önismereti feladat, ha szembe nézünk azzal, ami a kapcsolatainkat működteti, és ez nem csak a párkapcsolatunkra igaz...

Folytatás hamarosan... :)