Adventi kérdezz bátran és őszintén - 2.rész

'Amikor a fiadat oktatod, a fiad fiát is oktatod.' - mondja egy talmudi közmondás.

A beérkezett kérdéseket ismét csoportosítva, a gondolataimat ezen közmondás köré szövöm most az alábbi cikkben.

ÚGY ÉRZEM, SOK MINDENT ELRONTOTTAM SZÜLŐKÉNT - MIT TEHETEK?!

Egyszer írtam egy szösszenetet arról, hogy számomra egyszerre áldás és átok mindaz, hogy már a gyermekem fogantatásától egy más szemlélet szerint élem az életem, illetve, hogy magát az iskolát is úgy végeztem, hogy a tanultakkal teljesen párhuzamosan tudtam követni a fejlődését. Egyrészt ez fantasztikus a mai napig, hiszen sok mindenre van lehetőségem, hogy tudatosabban csináljam, de mégis ott a másik oldal is, hogy ugyanúgy ember vagyok, aki hibázhat, és tudva azt, hogy minek mekkora következménye lehet, napiszintű fejtörést okoz. Na most ugye a kérdés arról szól, hogy mi van akkor, ha már valaki úgy érzi, hogy elrontotta. Többször hallottam már, hogy 'már úgyis mindegy, visszaforgatni nem lehet az időt'. Ez így igaz, de az, hogy a múlt lenyomata, hogy él bennünk tovább, az bizony korántsem mindegy, hiszen bármi is történt a múltban, ha a szülő is elkezd dolgozni önmagán, akkor a rendszerben történik változás. Klienseimnek szoktam azt magyarázni, hogy nem varázsolgatunk, nem a múltat akarjuk nem megtörténté változtatni, hanem azon dolgozunk, hogy a jövőt már máshogy tudjuk megélni, ehhez viszont elengedhetetlen szembenézni azokkal a dolgokkal, amik a mindennapjainkat meghatározzák, és a gyökerük valahol a múltban keresendő. Érdekes látni és részese lenni annak, amikor a szülő oldja a dolgait, ugyanakkor izgalmas amikor már a felnőtt gyerek ül a kanapén és kísérem az útján. Nem gondolom, hogy egyiknek vagy a másiknak könnyebb. Más-más fájdalmakat élnek át, a felnőtt gyerekkel el kell tudni azt fogadtatni, hogy a szülő ennyit tudott adni, kísérni a megbocsájtás, elfogadás felé - és egyben tanítani élni az életét máshogy, a szülők tiszteletére is. Egy szülőnek meg abban segíteni, hogy el tudja fogadni, hogy akkor, abban az élethelyzetében úgy tudott viselkedni, aminek a következményeit el kell fogadnia, és megtalálni a gyökerét, a mintáit annak, hogy miért is nem tudott többet adni, mint szeretett volna. Elsősorban önmagának kell tudnia megbocsájtani, majd a lehetőségekhez mérten a mindennapokba integrálni ezeket az érzéseket. A legtöbbször ugye ott bukik el a dolog, hogy türelmetlenek vagyunk. Azt gondoljuk, hogy az évekig alkalmazott minták, szokások azonnal meg tudnak változni. Hiába más a hozzáállásunk, viszonyulásunk a másikhoz, az a másik ahhoz volt szokva, amilyenek addig voltunk. A hirtelen váltás neki is új, a mintához adaptálódnia kell. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy ne csak fejben legyünk ott, hogyan kell/ene/ viselkedni, hanem az érzéseinknek is harmóniában kell lennie, és ezt tükrözzék tetteink.

Példa: felületes apa-fia kapcsolat 35 - 40 éven keresztül, majd egy unoka születése látszólag megváltja a világot. A 'fiúban', a saját apaságának alakulása közben felerősödnek a hiányok, amit tudtára is ad az apának. Az apa próbálkozik. Kudarcba fullad a próbálkozás egyszer, kétszer, sokszor. Jön az újabb vita - 'de hiszen Neked semmi sem jó, bármit is csinálok'. Miért?! Azt gondolom, hogy bár lehet, hogy az apa személyiségében mentek végbe változások a saját fia gyerekkora óta, maguk a cselekedetek viszont nagy valószínűséggel erőltetett, fejből jövő dolgok megtestesítése, és mivel a fiú érzései ezáltal újból bemozognak, és a hiányok nincsenek betöltve, így nem az lesz a reakció, amit az apa várna. Mi a megoldás?! Mindenképp fontos volna mindkét félnek külön-külön a mély önismereti munka, ahol elsősorban az apa felismerné magában azokat a gátakat, amiket nem tudott a fiának átadni, ezután elfogadná azt, hogy ami történt megtörtént, alázattal fordulna a tettei következményeinek az irányába. A fiának szintén önismerettel el kell oda jutnia, hogy tisztelettel meg tudja köszönni az életet az apjának, amit tőle kapott, viszont szívből akarni, hogy szeretné máshogy csinálni a dolgokat az Ő tiszteletére is, hiszen már ott a saját gyermeke, akinek szüksége van rá. Mindaz a hiány, űr, ami az apai szeretet, törődés hiányából fakad - betölthető, ehhez viszont komoly munka szükséges. Korántsem jelenti azt, hogy azon kell dolgoznia, hogy felejtse el a múltat, és kezelje úgy az apját, mintha a legjobb apa lett volna a világon. Viszont a távolság kettőjük között csökkenthető, az érzések növelhetőek, és bár lehet, hogy soha nem fognak tudni leülni és a múltról beszélgetni, viszont, ha tesznek lépéseket, azzal a fiú utódja már ebből sokat tud profitálni. Ezt viszont tudatosítania kell mindkét félnek, hogy bár elképzelhető egy sokkal közelebbi kapcsolat, azért az eredeti távolság mértékéhez mérten már a kis változás is hatalmas előrelépés, és ezt is tisztelettel el kell tudni fogadni.

MILYEN ÉLETKORIG ÉRDEMES BELEKEZDENI AZ ÖNISMERETBE?!

Mivel az önismeretünk életünk végéig mélyíthető, éppen ezért bármikor érdemes belefogni, hiszen minden egyes lépés önmagunk felé fejleszti a személyiségünket, ami pedig hozzásegít ahhoz, hogy napról-napra, egyre minőségibb életet tudjunk élni. Azáltál, ha megéljük a pillanatokat, ha őszintébbek vagyunk magunkkal, a kapcsolatainkban, az élet sokkal színesebbé válik, tágul a látószögünk, az a bizonyos szűrő, amin keresztül szemléljük az életünket egyre kifinomultabbá válik, és lehetőségünk nyílik az élet fontos dolgaira helyezni a hangsúlyt, az igazi értékekkel foglalkozni, az igazi értékeknek örülni - ez kifejezetten fontos most így az ünnepek előtt. Tehát azt gondolom, hogy nincs az az életkor, amikor már késő volna. Ha visszacsatolok az első kérdéshez, akkor pontosan azért érdemes felnőtt gyerekek mellett is belekezdeni, hiszen a hibáinkból tanulva erősödik az alázatunk, empátiánk és az elfogadásunk is. Rálátás nyílik a dolgok miértjére, és bár a legtöbbször fájdalmas, mégis megéri. Azt gondolom, hogy hatalmas ajándékot adunk azzal az utódainknak, ha mélyebbre ásunk a családunk történetében is, sőt, ha már a transzgenerációs történésekben "kivesszük a részünket", azzal már mindenképp segítettünk valamiben az utódokra nézve is - ez pedig mindenkinek egy hatalmas kincs.