Egytizenketted´

Ha tizenkét szeletre vágnánk fel egy tortát, akkor a januári hónappal már az első szeletet majdnem el is fogyasztottuk. Több, mint 10 hónapja tart ez a másvilág. Más. Mit jelent, hogy más? Az addigiakhoz képest rengeteget fordult az életünk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretném, hogy vége legyen ennek az állapotnak, viszont mivel megpróbáltam nem csak túlélni a mindennapokat, de tanulni is abból, amit kaptunk, mégis egy rettentően őszinte, sokatmondó, tanulságos időszak ez tavaly márciustól. Mivel most már egész hosszú időt ölel magába, így visszagondolva, szakaszokra is tudnám osztani, hogy mikor mi történt, mikor mit adott. Minden helyzetben adott, hiszen a veszteség is jár profittal, szerintem nem is kevéssel. Hálás vagyok azért, hogy 2020-ban ott tarthattam, ahol, mert ha ez az egész pár évvel ezelőtt történik meg, biztos vagyok benne, hogy nem tudtam volna ennyire mélyre látni abban, ami velem történik. A tavalyi évet nagyon vártam. Az év elején már be volt tervezve sok minden, szinte év végéig, de legfőképp, hogy végzek a SZFA-n június végén, majd a júliusi diplomaosztó után egy kéthetes nyaralással akartunk ünnepelni, kipihenni a 3 évet. Mi lett belőle? Mivel a tanulásra szánt időben homeovit vezettem itthon, és a helyzet is tolta maga előtt mind az oktatást, és a záróvizsgákat, így még a nyár a sulival, a tanulással telt, majd augusztus végén vizsgáztam, és a diplomaosztó után már a határon sem mehettünk át. Azt, hogy hogy éltem ezt meg, már egy korábbi cikkemben tettem róla említést, hogy a határzár kapcsán rengeteg transzgenerációs érzést kellett megdolgoznom magamban, mélyebbeket, mint tavasszal, és szenzációs volt a szembesülés azzal is, hogy mennyire veszi át a gyermek a rezgéseket, éli meg hasonlóan azt, ami bennem játszódik le, még akkor is, ha volt már előtte ilyenben részem.

Úgy gondolom, hogy a tavalyi év nagyon jó lehetőség volt arra, hogy megéljem az olyan mély és korántsem komfortos érzéseket, amik felett a mindennapi rohanásban nem jutott idő, jobban mondva nem engedtem meg magamnak. Fontos az önkontroll, viszont amikor túlzottan is kontrollálni akarjuk saját érzéseinket, akkor bizony eljutunk oda is, hogy bizonyos dolgokat elfedünk vele, hárításként használjuk a kontrollfunkciónkat. Ami nem minden esetben jó. Sőt. Ha nincs a tavalyi év, fogalmam sincs, hogy mennyi évbe telt volna, amíg eljutok arra a szintre, hogy bizonyos helyzetekben dühös legyek - például a saját gyerekemre. Amikor az ember egy megszokott rezsim szerint éli a mindennapjait, mindenkinek van napirendje, és bár törekszik az ember a lehető legtöbb időt együtt tölteni, mégis sokszor olyan kevésnek bizonyul mindaz, amit közösen csinálhatunk, és bizony az ember hajlamos saját magának lelkiismeretfurdalást okozni azzal, hogy ezt az időt ne azzal töltse ki, hogy épp dühös. És miért is nem?! Mert félünk. És igazából nem is tudjuk konkrétan megmagyarázni, hogy mitől. Aztán amikor az ember összezárva találja magát a nap 24 órájában hetekig, hónapokig, egy teljesen más napirenddel, mint ami addig volt - jobban rálát dolgokra. És jönnek az érzelmek. Ösztönből. Elveszik az időérzék, általa a kontroll is. Jönnek érzések. Ijesztőek. Jön a gondolkodás, jön az elemzés. Kinek szól ez, miről szól ez? Hol volt ez eddig? Mi lesz ezután? Több, mint fél évembe telt még így is, hogy igenis megbarátkozzak azzal, hogy ez is én vagyok, és ennek ki kellett végre jönnie, mert hosszútávon biztosan okozott volna gondokat. Mit csináltam a fél év alatt? Figyeltem magam, a reakcióimat, mikor jön ismét az az érzés. A düh. Rájöttem, hogy nagyon kevésszer voltam életem során dühös. Családi rendszerünkben rengeteg elfojtott düh gyülemlett fel a az évtizedek során, amiről már szintén írtam egyszer, hogy a kislányom bőrproblémái kapcsán mennyit oldottuk ezt. Nos, itt is megmutatkozott, hogy mennyire igaz - egész életünk egy nagy önismeret, és egy fejlődés, mert mindig van hova tovább. És mondjak valamit? Ő ügyesebb volt, mert sok mindent megoldott magának már, és azzal, hogy annak idején Vele foglalkoztam, a saját dühömmel nem kellett. Sokszor vagyunk így az életünk során. Másokkal foglalkozunk, törődünk, de magunkat valami miatt háttérben tartjuk. Azt nem mondhatnám, hogy háttérben hagytam magam az elmúlt években, mert úgy érzem, hogy koromhoz képest már egész jó mélyen vagyok a nyúl üregében. 

Bár a vírushelyzet akadályokat állít a személyiségfejlesztő munkám kiteljesítésében, mégis nagyon hálás vagyok azért, hogy vannak kliensek, akikkel a nehéz helyzet ellenére is folyamatokban tudunk dolgozni már októbertől. A velük való munka csodálatos élményt nyújt számomra, hiszen mindazt a mély önreflexiót és a többéves tanulást hasznosítani tudom a közös munka során, és általuk fantasztikus, hogy milyen új felfedezésekre jutok saját magamban is. Amikor az ember átlátja azt, hogy miért is került hozzá pont az a kliens, amikor jóérzéssel tölt el, hogy olyan dolgokban segíthetek, amiket már én is kigyúrtam magam előtt, de ugyanakkor van számos olyan bemozgás is, ami feltárja azt, hogy ne feledkezzek el arról, hogy melyek azok a területek, amikkel még dolgom van, így a fejlesztés, a segítségnyújtás által, a másik helyzetének a megismerése és a megértése is rengeteg választ tud adni a saját életemben is. Ezért is imádom ezt, amit csinálok. És biztos vagyok abban, hogy azok, akik egyszer rálépnek erre az útra, nem fognak akarni máshogy élni, hiszen bár lehet sokszor az igazság és az őszinteség -elsősorban saját magunkkal- fájdalmas, de egy teljesebb életet tud nyújtani.