Februári gyöngyszem

A kis különc hónapunk, a maga 28 napjával...ráadásul az évszázadok során megajándékozták fontos küldetéssel, ami a hónap 14.napját illeti. Számos történetet olvashatunk a naphoz kötődő legendákról, országonként eltérő hiedelmek és az azóta bevetett ünneplési szokásokról. Az egyes történeteknek vannak keresztény és ugyanakkor pogány vonatkozásai is. Egy viszont biztos, hogy ezt a napot a 20.századtól rengeteg ország a szeretet és a szerelem napjaként ünnepli. Ami még érdekesség, hogy az elmúlt század végén már egy egész hetet is hozzákapcsoltak az ünnephez, mégpedig a házasság hetét.

Nagyjából három tábor létezik szerintem a házassághoz való viszonyulás kapcsán.

Egy, aki szerint a házasság hülyeség, mert semmi nem azon múlik...

A másik, akik mindenképp házassággal akarják megkoronázni a kapcsolatukat, és törekszenek azt az életük végéig megtartani.

A harmadik pedig, akik bár belementek a házasságba, de valami miatt ki is léptek egy idő után belőle, így aztán az első tábor eszméit erősítik a későbbiekben, vagy újrapróbálkoznak, így lesznek a második tábor követői, esetleg megint hármasok...

Mondhatjuk azt, hogy a házasság csak egy papír, gyűrű - és ugyanakkor jelentéktelen. Pszichológiai szempontból viszont érdekes kérdéseket feszeget. Bár a kapcsolódás, a két ember között létrejövő kézzel megfoghatatlan ,,valami,, - egyes pszichológiai irányzatok szerint már ezzel belevési magát a rendszerünkbe, és érzés szintjén, transzgenerációsan is ott marad(hat)nak a lenyomatai. Visszatérve viszont a házasság intézményéhez...miről is szól ez lelkileg. Az ugye családonként meghatározó szemlélet lehet eleve, ha olyan mintát hozunk, hogy a szülők elváltak, akkor a gyereknek sem lesz fontos a házasság. Ugyanúgy minta lehet viszont az is, ha valaki egy rossz házasságban marad benne - mint a felmenői. De mi minden lehet a félelmek mögött?! Tükrözheti elköteleződési problémáinkat is (ezzel nagyon sok embernek dolga van, de megdolgozható...), a felelősségvállalást (szintén egy olyan kategória, ami a legtöbb embernél fejlesztésre szorul), döntésképtelenséget ("mi van ha, meggondolom magam; mi van, ha ki akarok lépni, de már nem lesz olyan egyszerű...). Ugyanakkor lehet, hogy sokan pont olyan dolgok miatt mennek bele, mint a félelem a magánytól (inkább hozzámegy, mint, hogy egyedül maradjon), az önbizalomhiány (neki legalább jó vagyok...), vagy akár anyagi érdekek (biztosítom a jövőmet és társai...).

Na most ugye a fentiek közül az elsőket ha megdolgozza valaki, akkor tud lépni, nyitni a házasság felé egy más szinten. De mi van akkor, ha már a második résznél járunk, ahol egy csomó tulajdonság, és utólag kiderült rossz döntés kapcsán már benne van az illető a házasságban. Ugye a legegyszerűbb dolgot ismerjük. Válni. Bár erről is lehetne vitatkozni, hogy mennyire egyszerű ez lelkileg és fizikailag egyaránt, de mégis egy menekülő stratégia. Amikor valaki eljut odáig, hogy felismeri önmagában a szenvedésének az okát, be meri vallani, hogy miért csinált dolgokat, jelen esetben, miért ment bele a házasságba, akár azt, hogy miért volt benne boldogtalanul hosszú évekig, az már egy jó kiindulási alap. Ezután jön a neheze. Számos kapcsolatban zéró intimitás van. Nem tudnak a párok egymással mélyen beszélgetni. A beszélgetés kimerül abban, hogy ki mit hallott munkában, a másik embereket kipletykálják és ennyi, nincs tovább. Pedig egy kapcsolatban nem erről kellene, hogy szóljon a beszélgetés. A mély intimitásban az ember érzelmek szintjén beszél, önmagáról, a szituációkban megéltekről. Az ,,összevesztem a kollégámmal,, című fejezet nem merül ki annyiban, hogy mennyire hülye az a másik, hanem mélyen belátva, hogy ,,mennyire rosszul esik az, hogy még mindig így viselkedik velem, és nekem ez minden alkalommal ezt és ezt idézi fel, amikor gyerekkorromban ez és ez történt...,, és ilyeneket elmondunk egymásnak, és segítjük egymást, megnyílunk. Ugyanígy egy közös veszekedést követően is. Ehhez viszont nagy munka kell. Közös fejlődés. És azt gondolom, hogy ez a legfontosabb dolog, amit sajnos soha, sehol nem mondanak el előtte. Hiába írnánk kézikönyvet ahhoz, hogy mi a boldog házasság titka. Írtak már jó sokan, de attól még, ha azt bemagolja valaki, mégsem fog 100%-osan működni. Hogy miért?! Mert minden ember más. Mindenkire más-más receptet kellene írni, hogy abból főzzön. És két ember, ha találkozik, akkor két sors is összetalálkozik, és onnantól kezdve, ha jól akarnak működni együtt, akkor közösen kell csiszolniuk azt a gyémántot, kitaposni a további ösvényt. És ez hiányzik általában, ami egy idő után szét tudja húzni azt a két embert. Fontos, hogy mindketten rálássanak önmagukra, a kapcsolatukra, és nem utolsósorban, hogy mindketten ugyanazt akarják. Ellenkező esetben viszont megtörténik, amiről már korábban tettem említést.

Én kívánom mindenkinek azt, hogy sikerüljön harmóniában élni a párjukkal, megtalálva a közös nyelvet egymás szívéhez és lelkéhez, a mindennapok megpróbáltatásait tanulásként és fejlődésként felfogva élni, papírral vagy anélül, de szeretetben és mély intimitásban. 😊 Végezetül pedig egy számomra nagyon kedves kis részlet L.Stipkovits Erika Harmóniában egymással című könyvéből:

'Csókolózzunk!

Ahogy a magyar nyelv is mutatja, a szájnak igen nagy jelentősége van az életünkben: a lélek a szájon át hagyja el a testet ("kilehelte a lelkét"), vagy azon keresztül lép be ("lelket/életet lehel belé"). 

A csók e mágikus felfogás szerint egyfajta lélekcserének is tekinthető. Csókolózás közben a lelkünket - odaadást, meghittséget, mély szeretetet - adjuk. A csók és a benne megnyilvánuló elfogadás, önzetlenség és szeretet a mesékben is életre kelti vagy megmenti a hőst. Mentsük meg egymást, csókolózzunk sokat!'