Félünk a tükörtől?

Amikor 5 évvel ezelőtt elkezdtem az önismeretet, eszembe sem jutott azon gondolkozni, hogy valamitől félnem kellene. Ahogy telt az idő, teltek az évek, szembesültem azzal, hogy a legtöbb ember mennyi mindentől tart mielőtt belekezd egy önfejlesztő folyamatba, vagy lehet, hogy éppen ezek a félelmek azok, amik nem is engedik, hogy bele tudjon kezdeni.

Akárhányszor kérdezgettek, hogy hova járok, mit csinálunk, majd mikor 3 évvel ezelőtt elkezdtem ezt tanulni is, akkor egyre sűrűbben merült fel a kérdés, hogy mi is leszek, ha ezt elvégzem, mit is tanulok valójában, mit kell majd a klienseimnek ,,csinálnia,, ha jönnek hozzám fejlesztésre. Ekkor jöttem rá arra, hogy mindaz, ami nekem természetes volt, amilyen lendülettel én annak idején belevetettem magam, nem foglalkozva azzal, hogy mit eredményeznek majd a bennem bekövetkezett változások, nem félve attól, hogy milyen eddig eltemetett emlékek, elhárított személyiségrészeim kerülnek felszínre. Mert tudtam, hogy változást akarok, és ez vezérelt, félretéve minden felvetést arról, hogy miért ne csináljam tovább... Amikor valakitől megkérdeztem, hogy de mégis mitől fél - a legtöbb esetben az volt mindig a válasz, hogy nincs elég bátorsága ahhoz, hogy szembenézzen olyan dolgokkal, amit lehet már több évtizede eltemetett magában, mert fájdalmas volt akkor is, és nem érez magában akkora erőt, hogy újból elővegye.

Továbbá olyan félelmek voltak, hogy általa mennyi embert el tud veszíteni az életéből, hiszen, ha változunk, akkor amennyiben a környezetünkben élők, például a barátok, megmaradnak ugyanazon a szinten, akkor normális velejárója, hogy egy idő után távolabb kerülünk egymástól, lemorzsolódnak emberek, ugyanis ahogy szélesedik ki a világ, fejlődik a személyiség, más-más igényeink lesznek akár egy baráti beszélgetés során, és nem lesz kielégítő az arról való csevegés, hogy ki milyen autót vett, vagy milyen ruhát láttunk éppen az üzletben. Mélyebb, minőségibb és tartalmasabb beszélgetésre vágyunk, amihez a legtöbb esetben új partnerek is kellenek. És valóban, ez ijesztő lehet elsőre, de megvan a lehetősége annak is, hogy amennyiben az emberek nem akarnak bennünket elveszíteni, és a mi fejlődésünk által rákényszerültek a fejlődésre, akkor velünk együtt fejlődhetnek, így azzal, ha belevágunk az önfejlesztésbe, másoknak is tudunk segíteni. Amikor valaki a múlt miatt nem mer belevágni, de végül mégis nekilát, ott is sokszor előjöhetnek olyan tartalmak, amiket addig teljesen máshogy látott, és éppen ez jelentheti a megdolgozás kulcsát, hogy egy más nézőpontból is rá tud látni az addig sötétnek látott traumákra, és ezáltal az elfogadás erősödik, ami pedig a továbbiakban segítségére lehet a mindennapi életbe integrálni az új tapasztalásokat, majd általa változik az élete és kapcsolatai minősége is.

De ez mind idő. És a leggyakoribb tényező, ami miatt valaki nem mer belevágni, az a folyamat hossza. Annak a tudatosítása, hogy egy varázscsapásra nem oldódnak meg a dolgok, mély gyerekkori traumák feldolgozása nem oldható meg 1-2 üléssel, és eleve megijed attól, amikor valaki azt mondja, hogy az önismeret egy élethosszig tartó folyamat... igen. Mert egy idő után, amikor képesek vagyunk az önreflexióra, arra, hogy meglássuk a mindennapokban azt, hogy valami miatt történt az, ami, és önszántunkból kezdjük el megkeresni ennek az érzésnek, történésnek a mozgatórugóit, képesek legyünk a dinamikáját felismerni...először szakember segítségével, aztán egy idő után már eljutunk oda, hogy önerőből is sikerül rálátni az ilyenekre.

...kezdetben, amíg valaki csak szidja a felettesét, a tanárát, és eszébe sem jut, hogy valamilyen apa-kapcsolati megoldatlan probléma van a dologban, vagy amikor az anyósát devalválja, lemondja valaki teljes mértékben, és fel sem merül, hogy ez pont azért van, mert a saját édesanyját magasztalja, idealizálja az égig, esetleg, hogy egy kollégával, osztálytárssal való állandó konfliktus épp a testvérkapcsolatai konfliktusait mozgatja be nála, üvöltve azért, hogy mennyi minden megdolgozandója van még. Az is érdekes lehet, hogy a párkapcsolatában milyen családi mintákat követ valaki, tudattalanul is azonosul olyan szülővel, akivel nem akart volna, és ebből aztán a párjával jönnek a viták sorozatai... Nos, ilyen és ehhez hasonló dolgokban tud rendkívül sokat segíteni egy személyiségfejlesztő folyamat.