Mi lett volna, ha...

Évek óta tanulom, és azóta már tanítom is, hogy nincsen jó vagy rossz döntés. Van döntés, amit aztán az idő mutat meg, hogy milyen is volt. Ugyanakkor a gondolatot tovább szőve, mennék egyből abba az irányba, hogy az utólag rossznak mutatkozó történést, hogyan tudjuk tanulságként és fejlődési lehetőségként megélni, önismeretként felfogni. Megtanulni mérlegelni, hogy akár veszteségeink által merre sodródott az életünk, hol tartunk azóta, illetve feltenni azt a kérdést, hogy amennyiben visszamehetnénk a múltba, tényleg meg akarnánk-e változtatni bizonyos pillanatokat, kockáztatva azzal azt, hogy ami a jelenben van, akkor biztosan nem ugyanúgy lesz, mint ahogy most van?! Fel tudnánk nyugodt szívvel áldozni a jelenlegi életünket, a jelenleg körülöttünk lévőket - ha ezen múlna egy múltbéli rossz döntés megváltoztatása?! Ajánlom szeretettel a Pillangó hatás című filmet ennek a megértésére, amit egyik kedves tanárom ajánlott annak idején nekem is. Nem tudunk semmit sem kitörölni, viszont sok dolog van, amit tehetünk. Elsősorban nem eltemetni mindazt, ami történt. Másodszor is, felelősséget vállalni legyen szó bármiről, ha ez ránk vonatkozik. Harmadjára elfogadni, hogy ami történt, megtörtént. Negyedszer, elkezdeni változtatni... nem utolsó sorban pedig hálásnak lenni - leginkább az életünkért. 

Az előző gondolatok megállják a helyüket abban is, ha csupán a 2020-as évre gondolunk. Mindamellett, hogy a legtöbb ember a lázadásban élte ki az összes érzelmét, úgy gondolom, hogy nincs olyan ember, akinek ne mozgatott volna be rengeteg mindent az elmúlt év, viszont egyértelműen könnyebb út a hárítás.

Ha nem csak a múlt évet nézzük, akkor felhoznék néhány példát, hogy mikor hajlamos az ember a ,,mi lett volna, ha...,, dolgokon elgondolkodni, és sokszor benne is ragadni a múltban, nem mérlegelve azt, hogy a jelenben ez mit okoz.

Mi lett volna ha, nem azt a nőt veszem feleségül, hanem...

Válasz: más élet. Ez igaz. És mi van a gyerekekkel? Akik ettől a nőtől vannak. Belegondolunk abba, hogy a gyereknek ez mégis mit jelent?! Ugye...

Bárcsak ne haltak volna meg a szüleim, így nem kellett volna más városba költözni...

Válasz: igen, nagy traumáktól védte volna meg az embert, ha nincs a gyász... De mi van azzal a szerelemmel, akit az új városnak köszönhetően ismert meg?! És ha már gyerekek is vannak, akkor az első kérdés válaszához ismét visszakanyarodunk...

Számtalan ilyen dolgot fel lehetne sorolni, iskolaválasztásról, szülők válásáról, bármiről. Ezek élethelyzetek, döntések. Sokszor csak közvetetten vagyunk a döntés részesei, mégis óriásit fordíthat az életünkön. De vajon tudunk abban hinni, hogy meg lehet mindennek találni a pozitív oldalát?! Én nem hiszek a véletlenekben. A dolgok történnek, és sokszor voltam már alanya annak, hogy egy láncreakció elindult, és az egyik dolog a másik után történt. Sokszor hosszú ideig várunk dolgokra, és nem történnek meg, aztán hirtelen van valami lépés, ami bemozgat egy millió más mozzanatot, és a hosszú ideje várt dolgok csak úgy hirtelen megtörténnek. Ehhez viszont nem varázslat kell, hanem mi magunk. Az, hogy fejlődjünk, hogy mi legyünk a dolgok mozgatói.

A legfontosabb, amit megtanultam, hogy minden egyes napunk, minden perce egy önismeret lehet. Az, hogy valakivel összehoz a sors, nem véletlenül kapja senki sem. Az viszont, hogy ennek a hátterét megfejtsük, nem mindig kis művelet. Mégis azt gondolom, hogy megéri vizsgálni azt, hogy mit kapunk az emberektől. Miért jöttek be az életünkbe, mit akarnak nekünk tanítani, mire világítanak rá, mely vakfoltjainkat akarják, hogy végre meglássuk. Minden ember kölcsönösen tanulhatna a másiktól, ha akarna. 

Csak sokszor az ego az, ami makacsabb ettől és nem engedi. Ez is egy személyiségfejlődési folyamat, hogy pusztán ezt be tudja valaki látni önmagában.

Az a helyzet, hogy mára már rendkívül divatos kifejezés lett az önfejlesztés, én viszont azt látom, hogy sokszor az emberek nem tudják átintegrálni a mindennapjaikba a megélt dolgokat. A 21.századi fogyasztói társadalomnak köszönhetően úgy élik meg ezeket a belső dolgokat is, mint valami bevásárlólistát. Kipipáltuk. De mit is?! Elmentem egy önismereti csoportba, ott voltam, abszolváltam, akkor most már a férjem/feleségem nem szólhat semmit. Ez sajnos nem így működik. Az önmunka akkor lesz igazán eredményes, ha azután az önfejlesztő nap után nem csak a következő alkalommal nézünk újra önmagunkba, hanem egyből miután kiléptünk az ajtón. És figyelünk, tanulunk, próbáljuk megérteni a dolgokat. Ha rossz jegyet hozott a gyerek, akkor elsősorban megvizsgálni, hogy ez miért bánt bennünket annyira. Ha bunkó a kolléga/szomszéd/bárki átgondolni, hogy kié is ez az egész - ha bennünket ez bosszant, akkor a miénk is - na de miért, kit mozgat be bennünk a viselkedése, mennyire vagyok én azzal a szituációval. Ugyanakkor az empátia is a képbe jön, hogy átgondolom, hogy miért bunkó velem, vajon neki mit mozgatok én be, és ezt megértve mennyire tudom elfogadni a viselkedését. Azt mondhatnám, hogy ez az egész fordítottan arányos egymással, hiszen amennyire bonyolultnak hangzik ez, attól sokkal egyszerűbb, viszont amennyire könnyűnek gondolnánk a megoldását, sokkal, de sokkal nehezebb.

A fent említett döntések, élethelyzetek alakulásának és a mi hozzáállásunknak a jelentőségéről, valamint a mintakövetés- és ellenkövetésről szeretnék egy transzparens helyzetet hozni a saját életemből.

Édesanyám elvesztette a szüleit még tinédzserkorában, így nővére lett a gyámja. Édesapámmal sok évvel ezután találkozott csak, aztán abból a szerelemből születtem én. Sokszor hallottam anyukámat azon elmélkedni, hogy mennyivel másabban alakult volna az életük a testvéreivel, ha nem halnak meg a nagyszüleim. Kisebb koromban nem értettem teljesen, hogy miért érzek furcsa érzéseket ennek kapcsán. Természetesen sajnáltam mindig is, hogy nem ismerhettem a nagyszüleimet, viszont hosszú időbe telt, amíg meg tudtam fogalmazni, hogy mit is érzek. Igazából dühöt éreztem, szomorúságot és csalódottságot. Ha nem történik meg a tragédia, nem nagy a valószínűsége, hogy találkozik az édesapámmal. Tehát, én sem vagyok. Néhány éve ezt sikerült átbeszélnünk, és valóban belátta, hogy a fájdalmán túl ebbe nem is gondolt bele reálisan. Utána azt éreztem, hogy ezzel valami változott. Elkezdtem dolgozni én is azon, hogy ezt meg tudjam bocsájtani, és ugyanakkor hálásnak lenni az életemért. Több ilyen helyzet is volt az életem fontos résztvevőivel, és azt gondolom, hogy számomra a hálát tanította ez leginkább.

Az anyukámmal való esetet viszont nem véletlenül emeltem így ki. Néhány napja tudtam meg egy 23 évvel ezelőtti dolgot magamról. Olyat, amit a szüleimen kívül eddig senki sem tudott. Lesokkolt, ugyanis olyan lepel hullott le, ami számtalan kérdést megválaszolt nekem egy pillanat alatt. Olyanokat, amikre évekig kerestem a választ, és többé-kevésbé meg is találtam, ez viszont úgy érzem, hogy ennek a puzzle-nek a hiányzó darabkája volt. Ez miatt évekig szenvedtem is, holott csomó hozadéka volt. Ez a nevezzük titoknak, bár nem volt titok, egy döntés is volt, amit nem én hoztam, de rólam szólt. És egy biztos, hogy az életem teljesen máshogy alakult volna, ha nem így döntenek. Nekem viszont van egy életem, egy családom, egy gyönyörű gyerekem. Egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy bárcsak máshogy döntöttek volna 5 éves koromban. Más ember lennék. De nem akarnék más ember lenni. Küzdöttem és harcoltam azért, aki ma lehetek, és hálás tudok lenni - önmagamnak is és Nekik is. Hálás vagyok azért is, hogy ezt nem mondták el korábban, hiszen vannak olyan tulajdonságaim, amik ezt nem biztos, hogy úgy kezelték volna, mint mondjuk most. Ez egy szép időzítés volt. De biztos vagyok abban, hogy nem véletlen. Ehhez nekem is tennem kellett, egy olyan lépést léptem meg fél órával korábban, amit már nagyon régen meg kellett volna - és erről Ők nem tudtak akkor még. 

Ez nem varázslat. Ezek vagyunk mi, emberek. És erre bárkinek lehetősége volna, csak tenni kell érte. 

Ami pedig a történet számomra legszebb tanulsága és fejlődése, hogy ezáltal én nem követtem az édesanyám mintáját, nem vágyakoztam a ,,mi lett volna, ha...,, után, így a gyerekemnek nem adtam már tovább azt, amit én kaptam. És ez csodálatos érzés.