Mit tehetünk szülőként, valójában kinek van nagyobb szüksége a személyiségfejlesztésre?! 2.rész
Cikksorozatom második részében folytatódik azon képességek bemutatása, melyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy egy gyermek hatékony felnőtté váljon, jól boldoguljon a társas kapcsolatokban, valamint boldog és sikeres legyen. Ugyanakkor ez az írás felnőttként egy tükörként szolgálhat, rálátást adhat saját sérüléseink gyökerére is.
Korábbiakban már volt szó a kreativitás és a fantázia fontosságáról, most az érzelmek szabad kifejezésére fogunk fókuszálni. A napokban osztottam meg a Facebook oldalamon egy nagyon jó kis képes összeállítást, amely a mérgező pozitivitásról szólt. Ugye rengetegszer hallunk különféle nyugtató jellegű, és eredetileg teljesen jó, építő és pozitív szándékkal kimondott gondolatokat, amik mégis inkább fordítva sülnek el, mondhatni olaj a tűzre. Miért is?! Azért, mert annyira csak a pozitív dolgokra fókuszál a tartalom, és a negatív érzések megtagadása kelti azt az érzetet a 'szenvedő alanyban', hogy egyáltalán nem érdemlegesek az érzései. Ugye gyakran esünk abba a hibába, hogy ezt már a kicsi gyerekekkel is megtesszük. Egy gyereknek természetes képessége van arra, hogy érzelmeit kimutassa, nekünk pedig felnőttként akadálymentessé kell(ene) tenni, hogy ezt meg is tudja tartani. Ha bármilyen érzése van, legyen az szomorúság, méreg, félelem, de akár az öröm is - ennek kifejezésében bárki meggátolja, kritizálja, az beteggé teheti a lelkét. Éppen ezért veszélyes az imént említett túlzott pozitivizmus, hiszen azt az érzést keltheti, hogy nem jogosak az érzések, amik benne vannak, mindenáron jól kell éreznie magát, pedig a szituáció abszolút nem ezt adta. Ezáltal még a megfelelési kényszerbe is belecsöppen idővel, hiszen azt érzékeli ebből, hogy csak akkor szerethető, ha úgy éli meg a körülötte történő eseményeket, ahogy azt a külvilág elvárja.
Felnőttként, ha belegondolunk abba, hogy amikor valami rossz történik az életünkben, akkor mi az, amivel első körben nyugtatni próbáljuk önmagunkat. Nyilván az, hogy megvizsgáljuk a probléma nagyságát, aztán kezdjük a saját sorsunkat hasonlítgatni másokéval, míg el nem jutunk oda, hogy a másik nyomorúsága mellett a mi gondunk eltörpül, és aztán jól vagyunk. Egy ideig. Úgy gondolom, hogy ez az alapmentalitás nagyban hozzákapcsolódik az előbbiekhez, hiszen saját magunkat akarjuk arról meggyőzni, hogy amit érzünk nem jogos, nem létfontosságú, csak azért, mert van, akinek tőlünk sokkal rosszabb sors jutott. Ettől valóban meg fognak szűnni a mi érzéseink? Attól, ha a mi anyánk nem volt alkoholista, de mégsem tudott olyan szeretetet adni, mint amire mi vágytunk, akkor már nincs is szükségünk rá, hiszen az alkoholista anya mellett felnövő gyerekek még nagyobb traumát éltek át?!
Elgondolkodtató, nem?! Gimnazista koromban 3 évig pszichológiai pályára készültem, majd az utolsó évben visszaléptem. Visszaléptem azért, mert nem éreztem magam lelkileg erősnek ahhoz, hogy másokkal foglalkozzam. Pár évvel később én magam mentem el pszichológushoz. Utólag visszagondolva szakmailag mára nagyon sokat jelent nekem az az élmény. Tudom, hogy mekkora jelentősége van a jelenlegi munkámnak, hiszen akihez akkoriban elmentem segítségért, úgy ítélte meg, hogy nekem nincs szükségem segítségre, mert nincs semmi bajom. Igen. Így éli az emberek legnagyobb százaléka az életét. Mert nem olyan családban nőtt, akik fizikailag bántalmazták, nem voltak látszólag gondjai, sikeres fiatalként tartották számon, akkor valóban, mi baja is lehet... Amikor aztán több évvel később a dolgok gyülemlettek, és nem bírtam a cipő szorítását, kerestem azt a helyet, ahol segítséget kaphatok ahhoz, hogy ne úgy éljem tovább az életemet, mint a legtöbben. Ha bárhol beszéltem azután arról, hogy hova járok, mindig az volt a kérdés: DE MI A BAJOD? Azt szoktam válaszolni, hogy szerintem nincs sokkal több gondom, mint az átlagembereknek, viszont nem úgy akarom élni az életem, ahogy sokan mások. Ez a válasz legtöbbször ledöbbentette a kérdezőt. Ami nagy öröm volt, hogy pár mondat után általában megértették mire is gondolok. Ami pedig elszomorított sok esetben, hogy a legtöbb visszajelzésnek az volt a tartalma, hogy Ők bizony erre még nem éreznek belső erőt. Ezt el kellett fogadnom, hosszú évekig dolgoztam rajta, sőt, mondhatom, a mai napig dolgozom.
Rászocializálódunk nagyon könnyen arra, hogy NE ÉREZZÜNK, ha érzünk, akkor azt pedig fojtsuk el. Nézzünk csak körül, miért van annyi betegség? Persze, fogjuk rá csupán a légszennyezettségre, az élelmiszerekre, stb. ... Én azt gondolom, sokszor sokkal közelebb állunk a megoldáshoz, mint gondolnánk. Az elfojtásokból szorongás lesz, a szorongás pedig előbb vagy utóbb valahogy felüti a fejét. Ezért nagyon fontos és hangsúlyos az, hogy ne legyen már kisgyerek korban elbagatellizálva az, amit érzünk. Fontos, amit érzünk. Fontos, hogy miért érezzük azt. Fontos, hogy pont akkor érezzük azt. Nem nem foglalkozni, és hirtelen jóval kiváltani kell egy negatív szituációt, helyzetet, hanem megoldani akkor, amikor történik. Ha már akkora a gyermek, el lehet magyarázni, lehet példákat is mondani arra, ami épp vele történik. De semmiképp nem, nem megtörténtként kezelni. Legsérülékenyebb a lélek 6 éves korig. A legtöbbször pont ebben a korban legyintenek annyival, hogy ,,á, hiszen még gyerek, ráérünk később foglalkozni azzal, ami van,,. Én nem így gondolom. Tükör lehet a szülő számára is rengeteg szituáció.
Hol van a legnagyobb hibázási lehetőség? Ott, ha a kis dolgoknak egyáltalán nem tulajdonítunk jelentőséget. Itt, megint a korábban említett mentalitás játszik szerepet, hiszen ami kis dolog, azzal nem foglalkozunk, sokkal inkább a látszólag nagyobbakon lovagolunk. Tisztán hiszek abban, nem kevés saját tapasztalat útján (is), hogy a legkisebbnek, a leghétköznapibbnak tűnő dolgok rejtik magukban a legnagyobb sérüléseinket, és ugyanakkor lehetőséget a feldolgozására, valamint a fejlődésre. Ez pedig mindenki számára egyedi dolog. Rajtunk áll, hogy mit kezdünk vele. Egyet viszont nem szabad elfelejteni, nem csak a már meglévő, fizikai síkon megjelenő dolgokat adjuk tovább, hanem epigenetikailag mindazt, ami belénk van vésődve transzgenerációsan, illetve a hétköznapi mintáinkat is akarva akaratlanul, de tanulja az a gyermek. Végezetül pedig még egy gondolat, attól, ha úgy teszünk, mintha semmi nem történt volna, a dolog megtörtént, és a lenyomata ott él azután bennünk...
A cikksorozat további részei:
Folytatás hamarosan...