Önismeret-önbizalom-önazonosság

Sokszor botlok bele ilyen-olyan önismereti tréningek hirdetésébe, beszámolójába, ahol semmi mást nem látok, csak azt, hogy mindenki mennyire szuper, csak a jó dolgokra fókuszálnak, azokat erősítik, és az árnyoldalak felé még csak pillantást sem tesznek. 

Az önismeret lényege pedig pont az lenne, hogy nem csak az erényeinkkel szembesülünk, hanem igenis belenézve a tükörbe meglátjuk személyiségünk azon részeit is, amire kevésbé vagyunk büszkék, merünk foglalkozni azokkal az epigenetikailag örökölt tulajdonságokkal, melyek nem épp a legkomfortosabbak, azokkal a mintákkal, amikben saját magunknak kellett felnőni, és bár nem tudtunk vele akkor sem teljesen azonosulni, mégis tudattalanul mintakövetők lettünk. Ezek folyásolják be leginkább a mindennapjainkat, az életünket, a kapcsolatainkat. Mozgatórugóink, egyes szituációk, élethelyzetek kulcstényezői, amikről nem is gondolnánk, hogy mennyire meghatározza a személyiségünket. 

Ha olyan önismereti munkába fogunk bele, ahol nem tisztázódnak a hiányok, a gyerekkori sebek hagyatékai, ellenben csak azokat a pozitív tulajdonságokat erősítjük tovább, amikkel már eleve rendelkezünk, nem, hogy fejlődni fog a személyiség, hanem pont, hogy tovább torzul. Nem alakul ki egy reális én-kép, nem tanulja meg az egyén felismerni mi, miért történik, a rózsaszín felhőket színezi csak maga körül, nő a nárcizmusa, majd sajnos odáig is fajulhat, hogy egy váratlan pillanatban, amikor pontosan a lelki állóképességre volna szükség, mondjuk egy krízis esetén, amíg egy érett személyiség a padlóra kerülés után próbálja összeszedni magát, addig a már eleve torzult személyiség a krízistől teljesen összeroppanhat. Hatalmas veszélyei lehetnek annak, amikor boldogságbuborékokban akarja valaki leélni az életét, a múltat a szőnyeg alá söpörve azt gondolni, hogy ami történt megtörtént. Igen, de, hogy mit kezdünk az emlékével, hogyan kezeljük, az nagyban befolyásolja az életünk minőségét, nem utolsó sorban pedig, hogy ezzel mit adunk tovább az utódoknak.

Önismerettel az önbizalom is kialakul fokozatosan. Ez megint egy olyan téma, ami azt gondolom, hogy nagyon félresiklott az utóbbi évtizedben. A szociális hálóknak nagy keze van abban, hogy az egészséges önbizalom nem tud kialakulni a mai fiatalok körében, és ugyanakkor, az idősebb generációkat is beszippantotta magába, az állandó ideális élet hirdetése, a magamutogatás, az örökös boldogság, a szépség, és még sorolhatnám. Szerintem az előbbiek mind relatívak. A média már hosszú évek óta irányítani, formálni próbálja az nézeteinket, gondolatainkat, ezzel belső vívódásokat, és ha úgy tetszik, önbizalomhiányt szülve az emberekben. 

Önmagunk megismerése viszont lehetővé teszi, hogy közelebb kerüljünk saját magunkhoz, megismerjük és megszeressük azt, akik vagyunk, és ez az igazi önbizalom kulcsa. Önbizalomépítő foglalkozásokból is már Dunát lehetne rekeszteni, de nagyon kevés az, ami igazából az önbizalom kialakítását szolgálja. Nem, sajnos a külső maximálisra formálásával még senkinek nem lesz önbizalma. Lehetne erről rengeteg látszólag magabiztos, önbizalommal teli embert megkérdezni, hogy vajon legbelül, hogy is érzi magát, és azt gondolom, hogy biztosan meglepődnénk azon, amit válaszolnak. Erre mondják, hogy a látszat csal.

Az önismeret, az önbizalom kialakulása pedig idővel meghozza gyümölcsét, mégpedig, hogy önazonosak tudunk lenni. Ha önazonosak vagyunk, akkor ez képessé tesz a határtartásra, arra, hogy az egyensúly megteremtésére törekedjünk a lehető legtöbb esetben, tudjuk meglátni a látszólag negatív helyzeteknek a pozitívumát is, ugyanakkor érteni azt, hogy a jó dolgok is hordoznak keserűséget, viszont lehet együtt élni ezzel a tudattal is. Aki önazonos, neki már nincs szüksége arra, hogy másokat utánozzon. Tanulhat tőlük, viszont képes ezt önmagába integrálni anélkül, hogy klónjává válna bárkinek is. Egy kis önismereti mini-játékot próbálj ki magadon: ha hosszabb ideig töltesz el időt valakivel, figyeld meg mennyire veszed át a beszédjének a stílusát, hanglejtéseit, a testbeszédét, vagy akár a gondolatmenetét. Azok az emberek, akiknek a személyisége nem elég érett még, akik nem önazonosak saját magukkal, hajlamosabbak arra, hogy beleolvadjanak a környezetükbe, abba amiben vannak.. Amikor ezt már saját magunk vesszük észre, anélkül, hogy valaki figyelmeztet rá, az már egy jó jel, hiszen észrevettük, hogy valami gond van, valami hiányzik belőlünk. Az, hogy mit kezdünk vele, már a mi kezünkben van. Továbbra is így akarunk élni, vagy pedig elindulni a nyúl üregében... Természetesen le lehet egy életet élni enélkül is, viszont a kapcsolataink állandó kudarcba fulladásáért akkor nagy valószínűséggel mindig csak másokat fogunk okolni, ahelyett, hogy megoldást keresnénk a problémákra...