Önmagunkért az adventi időszak alatt...

...hogy sokkal igazabbat, igazibbat tudjunk adni mások felé.

Figyelem az embereket már jó ideje. Nem a hajuk, nem a körmük, nem a ruhájuk érdekel. Hanem Ők. Minél jobban éleződnek a receptoraim arra, hogy a sokaságban rövid időn belül lássam a legmeghatározóbb jegyeket, egyre jobban érzem azt, hogy ez valóban egyszerre átok és áldás is számomra. Munkám miatt elengedhetetlen az ilyen szemlélet, és ugyanakkor saját fejlődésemet és önismeretemet is meghatározza mindaz, amit mások tükréből meglátok magamban.

Holnap lesz negyed éve, hogy az a bizonyos papír a kezemben van, és bár a megszerzett tudás és tapasztalat, amit az elmúlt évek adtak meghatározóbb, mint egy darab papír, mégis fontosnak tartom, hogy van egy hiteles igazolásom arról, amit képviselek. Mindemellett, a saját személyiségem is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a szakmában eredményes tudok lenni. Nincs még hosszú múlt mögöttem, viszont pontosan azok a megélések, a saját problémáim gyökerével való foglalkozások, az emberi kapcsolataim vizsgálatából szerzett önreflexió, nem utolsó sorban pedig a mindennapi önismeret által kialakult önazonosság az, ami miatt mégis egy biztos háttérrel tudtam elindulni.

Azok az emberek, akikkel már volt lehetőségem megismerkedni az új szakmám által, fantasztikusan testesítik meg mindazt, amire számítottam. Külön öröm az, hogy a legtöbben tényleg már úgy jönnek, hogy tudják - nem varázslást fogok végezni, és bizony kemény munka vár rájuk. Igazából a másik szakmámban ezzel sokat kellett dolgoznom, mert nagyon nehezen értették meg az emberek /a mai pirulaorientált világban/, hogy egy probléma nem csak úgy jött. Valami miatt kialakult, és nem lehet egyetlen kezeléssel a gyökerét is megoldani. Hozzá vagyunk szokva a felgyorsult világhoz, ahhoz, hogy a fájdalomcsillapító tompít, elnyom, nem érzünk - és sajnos nálam már akkor szoktak kikötni az emberek, amikor már mindent kipróbáltak, és 'én vagyok az utolsó reményük'... Számomra ez a hozzáállás egy idő után nagy potenciált jelentett gyakorlati szempontból, ugyanis rá tudtam világítani arra, hogy ez a szemlélet, ez a fajta hozzáállás, bizony személyiségfejlődésbeli kérdés is, ugyanakkor maga a probléma nem csak fizikai síkon oldandó, hanem érdemes megnézni a lelki dolgokat is. El kellett telnie sok esetben jó pár alkalomnak ahhoz, hogy valakivel így is tudjak kommunikálni, voltak olyan esetek is, amikor az illető láthatólag akkor, abban a pillanatban nem akarta meghallani amit mondok - számomra ez is fontos tényező volt, hiszen az alázatra és a türelemre tanított, és nagy öröm az is, hogy volt, amikor az ilyen esetek idő elteltével beértek, és a kliens saját maga keresett meg újból, hogy mennyi minden volt abban, amit mondtam, idővel megértette az üzenetet, megértette a lényeget, és erőt is szerezett ahhoz, hogy változtasson, amiért utólag nagyon hálás volt, hiszen ha én nem kapargatom meg a felszínt, lehet soha nem kezd el ásni.

Amit a leginkább tapasztalok szűkebb és tágabb környezetemben egyaránt, hogy sokszor nincsenek is tisztában az emberek az érzelmi intelligencia fontosságáról. Sok esetben összekapcsolják, egyenértékűvé teszik az érzékenységet azzal, hogy akkor már fejlett érzelmi intelligenciával is rendelkeznek. Pedig ez nem igaz. Attól, hogy valaki képes bizonyos szituációkban nemtől függetlenül teljesen elérzékenyülni, még korántsem jelenti azt, hogy magas EQ-val rendelkezik. Erről majd egy különálló cikkben elmélkedek tovább.

Útravalóként, a holnapi gyertyagyújtással megkezdődő adventi időszakhoz néhány bátorító gondolatot szeretnék szabadon engedni, hogy hogyan tudunk sokkal közelebb kerülni ahhoz, hogy önazonosabbak legyünk, hogy olyan igazabb és igazibb reakciókat sikerüljön közvetíteni másoknak, és ami a legfontosabb - a közvetlen környezetünknek. Befelé fordulásunk nem azt jelenti, hogy magunkba kell temetkezni, ezáltal elfojtani bármit, ami bennünk van. Éppen ellenkezőleg, arra kell ilyenkor összpontosítani, hogy sikerüljön megérteni az érzéseinket, megérteni a saját reakcióinkat, mert ha már értjük, sokkal könnyebben tudjuk ezt mások felé is kommunikálni. Nagyon fontos ez a mai sajnos ezt kell mondanom, hogy értékvesztett világban, hiszen ez, az emberi kapcsolataink alapja volna. Ugyanúgy, ahogy a párkapcsolatban az intimitás is a kölcsönös, érzések szintjén való megnyílásra alapul(na), egy szülő-gyerek kapcsolatban ugyanolyan létfontosságú, de ha messzebbre megyek, akkor a baráti, munkahelyi kapcsolatok alappillérei is sérülnek e nélkül. Sokszor tapasztaltam már, illetve nem egy esettanulmányt hallottam, olvastam, ahol a központi téma nagyjából ugyanaz volt, hogy 'sok minden történik mostanában, már egy ideje gondok vannak a családban, de erről a gyerek semmit sem tud'. Hát ugye, Krasznahorkai Lászlót idézve - ''Egy gyermek többet érez, mint amit egy felnőtt tud.'' Tabuként, titokként akarják sokan kezelni a családban történő negatív életeseményeket, nem merik felvállalni, de sokszor inkább nem is tudják kifejezni az érzéseiket - erről is szól a cikksorozatom második része - ami lenyomatot képez a gyermekben. Érzi minden rezzenésünket, és attól, ha titkoljuk, sokkal jobban ártunk vele. Miért nem lehet felnőttként sírni egy gyerek előtt, ha szomorúak vagyunk? Mit tanítunk ezzel neki tudattalanul is? Szerintem pontosan azt, hogy tilos az érzéseket kimutatni. Mérlegeljük, vajon a jövőre nézve melyik a kisebbik rossz?

Ne fojtsunk el semmit, sírjuk ki magunkból, ami bennünk van, érzések mentén próbáljunk beszélgetni a szeretteinkkel, beszéljünk őszintén a gyerekeinkkel is. Ezzel nem csak a kapcsolat - ami köztünk van - fog erősödni, viszont a bizalom és a kötődés is szilárdul majd. Higgyük el, hogy nem lehetetlen, viszont hatalmas nagy elhatározás, akarat és kitartás kell hozzá. Ezt a három dolgot kívánom az elkövetkező időszakhoz minden kedves olvasónak!